london
<xmp> <body><script type="text/javascript"> function setAttributeOnload(object, attribute, val) { if(window.addEventListener) { window.addEventListener('load', function(){ object[attribute] = val; }, false); } else { window.attachEvent('onload', function(){ object[attribute] = val; }); } } </script> <div id="navbar-iframe-container"></div> <script type="text/javascript" src="https://apis.google.com/js/platform.js"></script> <script type="text/javascript"> gapi.load("gapi.iframes:gapi.iframes.style.bubble", function() { if (gapi.iframes && gapi.iframes.getContext) { gapi.iframes.getContext().openChild({ url: 'https://www.blogger.com/navbar.g?targetBlogID\x3d682046245203375494\x26blogName\x3dVero+%C3%ADr\x26publishMode\x3dPUBLISH_MODE_BLOGSPOT\x26navbarType\x3dBLUE\x26layoutType\x3dCLASSIC\x26searchRoot\x3dhttps://vero-ir.blogspot.com/search\x26blogLocale\x3dhu\x26v\x3d2\x26homepageUrl\x3dhttp://vero-ir.blogspot.com/\x26vt\x3d5861929132633324072', where: document.getElementById("navbar-iframe-container"), id: "navbar-iframe" }); } }); </script> </xmp>
Mások írták

Spirit Bliss

Történetek


Támogató

Powered by Blogger

Weblog Commenting and Trackback by HaloScan.com

Site Meter


Layout

Designer: Lady-Nadya
Images: 1 | 2 | 3 | 4 | 5
Brushes: 1 | 2
Font: DaFont
Base Codes: kynzgerl

2009. március 18., szerda

♥ 20:20


A megtört csendélet

Gyönyörű volt. Ahogy ott állt a sötétben, másra sem tudtam gondolni, mint hogy mennyire gyönyörű. Fekete. Teltkarcsú. Nagy szemekkel. Megbabonázva ültem a szoba egyik sarkában, és csak bámultam Őt. Moccanni sem mertem, hátha észrevesz. Hosszú percek óta ültem már így szótlanul, amikor Ő mit sem sejtve jelenlétemről, átlebegett a szobán. Talán egész életemben rá vártam. Tökéletes volt.
Az ablakon bevilágító holdfény ragyogóbbá tette nagy zöld szemeit. A helyiségben egy lélek sem volt. Ő elgondolkodva állt a felsorakozott ételek előtt. Szinte hallottam a gondolatát. A tekintete végigsuhant az ízletesebbnél ízletesebb ételeken, a húsgöngyölegen, a kaszinótojáson, és a különleges francia felfújton. Néhány órával ezelőtt emberek százai zajongtak a helyiségben, mostanra már csak az üres edények és félig elpusztított ételek várakoztak a hűvös éjszakában.
Egy parti után nem maradt más, csak Ő, meg én. De rólam semmit sem tudott. Én csak némán figyeltem Őt. Már-már bűntudatom volt miatta, hogy meglesem. De nem tudtam ellenállni. Gyönyörű teremtmény volt.
Hosszú, lassú, óvatos lépéseket tett az ételek felé. Szótlanul néztem Őt. Kecses volt és fiatal. Egyik lábáról áthelyezte a testsúlyát a másikra. Mérlegelte a helyzetet. Szinte mosolyt csalt az arcomra, mennyire bizonytalan volt. Lehet, hogy életében először volt egyedül egy üres lakásban.
Egymásnak rendeltettünk, tudom. Nem tudom mióta voltunk itt. Csak Ő, meg én. Egy örökkévalóságnak tűnt. Édes örökkévalóságnak. Hirtelen megdermedt, mintha neszt hallott volna valahonnan. Összerezzent.
A helységben fény gyúlt, és nem volt kiút. A szobába lépő vörös nő fegyvert szegezett rá. Ő csak állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Fegyvertelen volt. Gyönyörű és védtelen. Én csendben ültem tovább a sarokban. Néztem, ahogy elveszik őt tőlem mindörökre. Nem tehettem semmit. Nem leplezhettem le magam. Nem volt hozzá merszem. A vörös nő egyetlen hatalmas ütést mért áldozatára, és Ő holtan esett össze. Gyilkosa rezzenéstelen arccal eltette fegyverét, majd két ujja közé csippentve felemelte őt a pultról és a szemetesbe helyezte. Újra elsötétült a szoba. Szemeimből könnycseppek hullottak begyöngyözve a nehéz munkával szőtt hálót, amely már napok óta üresen állt. Ma sem kapok enni.


The End.