2002. február 2., szombat
♥ 17:13
Veronika: 500 perces
A várakozás
Mi a legrosszabb dolog az életben? A legunalmasabb és legidegesítőbb dolog a világon? A várakozás. Várod, hogy kinőjön az első fogad, várod, hogy kimondd az első szavakat és várod, hogy megtegyed az első lépéseket, még akkor is, ha aztán fejjel a földbe fúródva kötsz is ki.
Az első szavak, sőt, az azokat követők sem visznek mindig előre. Tudom, tapasztaltam. Valójában azért ragadtam tollat, hogy elmeséljek egy rövid történetet, ami nemrégen történt meg velem.
Pár napja beteg voltam. Gyűlölök orvoshoz menni, az biztos. Aki ismer, az tudja, hogy csak akkor megyek, ha haldoklom. Most mégis kénytelen voltam odabandukolni. Már előre tudtam, hogy mi vár majd rám: sátáni öreg nénik kígyózó sorokban mind arra várnak, hogy dumcsizzanak egy jót az orvossal. Én személy szerint szívesen kihagytam volna a dolgot és anyukám kotyvalékaival kikezeltem volna magam, - amik nem jók, de legalább hasznosak. Megjegyzem, pont ezt csináltam- mint hogy ott üldögéljek a sok baci hordozóval egy teremben.
És Isten imád engem! CSAK tizen voltak előttem, de az egyiket sikeresen kilőhettük, mert az a mentőre várt.
Mivel azon a napon, amikor visszamentem az igazolásomért már bementem az iskolába, úgy vittem magammal táskát és leültem a gusztusos, vírusgazda, narancssárgaszínű műanyagszékre. Mosolyogtam egyet a sok haldoklóra, majd úgy döntöttem, hogy valami értelmes dologgal ütöm el az időt. Elővettem az iskolai füzetemet, és elkezdtem bepótolni a lemaradásomat. Közben mindenki nagyon érdekesen nézett rám. Körülöttem különböző típusú emberek ültek, és ha a kedves olvasó megengedi (úgy sincs más választása), röviden jellemezném is őket:
Szemben velem volt a nagy, fehér ajtó, ami mögött a doktornő órákig vizsgálta a betegeket.
A teremben, körben, mellettem és előttem ültek az emberek. Volt egy kisgyerek, aki szegény halálra idegesített, mert szerintem vagy ő, vagy az anyukája gyengeelméjű volt - már bocsánat, de bennem van ez a túlzott emberszeretet-, de senki, akinek egy csöpp esze is van, nem harapdálja, ütögeti, rugdossa, köpködi és ráncigálja nyilvánosan és feltűnően a másikat, és nem üvölt szüntelenül, hogy: ANYU!!, amikor az mellette ül 2 centire. Ezért volt az, hogy szavanként kellett a füzetembe néznem, hogy leírjak egy mondatot, mert két ANYU!! közt mindent elfelejtettem. Aztán vannak azok az emberek is, akik fél méterre kezdik tőled, és a "szádban" kötnek ki. Őket is nagyon szeretem. Csak úgy tudtam lapozni, kis túlzással, hogy megkértem, hogy vegye ki a fejét a könyvemből.
A harmadik típus, aki hangosan lapozza az újságot. Ez egyébként zeneileg nagyon összepasszolt az anyuzással. Az nem zavart volna még, ha el is olvasta volna az illető a cikkeket és néha-néha lapozott volna egyet, de az, hogy rázta az újságot minden ok nélkül, mint egy Parkinzon- kóros, az mégis csak kicsit sok volt.
És jött a negyedik típus, a "Hogyan idegeljük ki az embert gyorsan és egyszerűen" típus. Az a három az egyben típus. Ő bejön, leül a székre, előkapja kétszer- háromszor a csörgő mobilt, beleüvölt, mintha át akarna kiabálni a Rákóczi úti barátnőjének, csak akkor nem tudom, minek használja a telefont. Közben ne feledkezzünk meg a szüntelenül anyuzó gyengeelméjű kisfiúról, a képembe mászó nőről, a Parkinzon- kóros "Úgy csinálok, mintha tudnék olvasni" bácsiról, és a nőről, aki eddigre már 30 perce várt a mentőre.
A mentősök szimpatikus, és még tiszta, ám piros ruhájukban bevonultak az orvosi rendelőbe, kihajították az éppen vizsgált beteget, és bementek tereferélni az orvoshoz. Közben a néni odakint elkékült, elzöldült, és minden két színből kikeverhető színárnyalatot felvett.
A három az egyben nő letette a telefont és ő is elkezdett olvasni. Akkor én eltettem az irodalmam, és elővettem az angolt. És megszólalt a telefonom. SMS-t kaptam. Mindenki szúrósan nézett rám. Most már elegük volt: nem elég, hogy idejön ez a gyógyult, még tanul is és akkor még SMS-eket is fogad! Még a gyerek is befogta, a bácsi sem rázta az újságot, a három az egyben nő felemelte a tekintetét és a másik nő is kivette a fejét az angolkönyvemből.
Mikor lenyugodtak a kedélyek, minden visszatért a régi kerékvágásba.
Én megpróbáltam memorizálni a szavakat. A mentősök végre kifáradtak a műtő…rendelőből és azt mondták: "Na jöjjön anyóka!", majd elővették a fekete zsákot, felsegítették a nénire és bevágták a mentőbe.
Mínusz egy ember!
Kezdtünk fogyni. A türelmem is.
Kivégeztem az angolt, majd újra feleszméltem a csipogó telefonomra. "úgy látszik, mindenkinek most kellek!", gondoltam önelégülten és körbenéztem a teremben. A szirénázó kisfiú eltűnt. Bement? Igen, végre eltűnt a szemem és fülem elől.
Akkor elővettem a biológiát. Olvasni akartam, amikor hirtelen megint árnyék vetődött a papíromra. A nő mellettem, belemerült a bőrszövet rejtelmeibe. A bácsi már kirázta a sportrovat betűit a lapból és a padlón térdelve próbálta lázasan összegyűjteni őket, hogy egy normális cikket kihozzon belőlük. Féltettem is, nehogy lefejelje a széket, de akkor már nem rázkódott a feje. A három az egyben nő rászokott arra a csúnya és nem követendő szokásra, hogy most már ő is engem figyelt. (És akkor ma egy ismerősöm megjegyezte, hogy paranoiás lettem. Hát csoda??)
Most már kicsit gyorsabban fogytak az emberek én pedig egyre idegesebb és idegesebb lettem. Akkor már másfél órája ültem az orvosi rendelőben.
Végre, már csak a "közeli szomszédom" volt előttem, a másik két kedvenc már utánam jött. Közben előttem kétszázan jöttek soron kívül receptet íratni, persze protekcióval ez könnyű! De inkább legyek diszkriminált, mert nem akarok visszajáró vendég lenni.
Tehát, amint mondottam volt, a nő elment. Állt és várt az ajtóban. Én addigra befejeztem a biológiát és elfogyott a tanulni valóm. Szívesen lemásoltam volna a törit is, de azért csak az orvos után akartam beugrani az egyik osztálytársamhoz, a Kovihoz. Naivul azt hittem, hogy csak bejövök az igazolásért, aztán már megyek is. Még most is jót mosolygok magamon.
A nő végre bement és én odaálltam az ajtóhoz. És akkor, az olvasó nem fogja elhinni, mi történt, -pedig igaz, nem úgy, mint a földön térdelő bácsi-, a három az egyben nő átült az ajtóval szembeni széksorba. Úgy csinált, mint ha fázott volna, megigazította a függönyt az ablak előtt és leült. Ha tényleg fázott volna, nem a nyitott ablak mellé ül le. Szóval azért jött, hogy megfigyelhessen? Ki tudja, a lényeg, hogy már nem éreztem magam biztonságban.
És ekkor a telefonom kimúlt…felszisszent még utoljára, harmadszorra is megbotránkoztatva az "ott lakókat", majd kikapcsolt. És akkor végre nyílott az ajtó, lépnék be, DE!! az orvos kiszól: "Egy pillanatra jöjjön be Snaubné". Ez az a név, amit amíg élek, nem felejtek el. Snaubné bevonul nagy büszkén, és mosolyogva odasúgja: "Csak alá kell írnom valamit". És én nem tudtam megállni, hogy azt ne mondjam: "Az, jó".
Ha a nyelvem nem is, a lábam sikerült megfékeznem, mert nem akartam, hogy a feje öltésével megint húsz percet vegyenek el az életemből.
Snaubné ha tíz percig nem volt bent, akkor semeddig sem. Én Úristeneztem már magamban, az agyvérzés kerülgetett. Kiült az arcomra a nemtetszés és arra gondoltam: "Ilyen nincs! Hát ÉN gyorsabban leírom a nevem"!
Majd Snaubné azzal a széles vigyorával megjelent az ajtóban, és végre én is beléphettem. Mondanom sem kell, hogy az igazolásomat három perc alatt megírták és mehettem haza, illetve a töriért a zuhogó esőben, és vártam, hogy mit hoz a következő nap…
The End.