Designer: Lady-Nadya
Images: 1 | 2 | 3 | 4 | 5
Brushes: 1 | 2
Font: DaFont
Base Codes: kynzgerl

LOBBANTS LÁNGRA

Mutato nomine de te fabula narratur (A mese, ha más névvel is, rólad szól)

ELSŐ FELVONÁS

ELSŐ JELENET


Egy öreg iskolai tanterem. Egy nő áll az üres padok előtt. Kezében a napló. Üresen bámul maga elé. Fekete hosszú nadrágot és világoskék inget visel. Hosszú világosbarna haja lófarokban lóg. Az ajtó nyílik és egy férfi lép be a szobába.
TOM: Hát itt vagy!
(Emma a hang irányába fordul. Az arcára furcsa mosoly ül.)
EMMA: (sietve) Gondoltam, benézek… amíg így üres a terem… Elképzelni…
TOM: Ideges vagy az első napod miatt?
EMMA: (bólogat, gyorsan) Valahogy úgy.
TOM: Először rémisztő. Ahogy az a sok arc, sok tekintet mind rád szegeződik. De aztán majd megszokod.
EMMA: Azt hiszem, pályát tévesztettem. Nem vagyok biztos benne, hogy ez nekem való munka.
TOM: Ne hülyéskedj! Egyik legjobb diákom voltál. Benned van a tudás, és jó érzéked van ahhoz is, hogy átadd, amit tudsz.
EMMA: Ez a másik dilemmám.
TOM: Micsoda?
EMMA: Hogy hirtelen kollégák lettünk.
TOM: (nevet. Végigsimítja Emma karját) Túl sokat idegeskedsz.
EMMA: (zavart mosollyal) Lehet. (Tom indulni készül.) Mi van, ha… (Tom visszafordul. Emma elhallgat. Hosszú csend. Tom várja a folytatást.) Mi van, ha hirtelen leblokkolok? Úgy értem, a szereplésben soha nem voltam jó. (halkan, lehajtja a fejét) Állandóan lámpalázam volt.
TOM: Nem tudom. Erre nincs biztosíték. Kezdj el dúdolgatni magadban, hátha az segít. Vagy mielőtt folytatnád a mondókád, végy egy nagy levegőt, és számolj háromig. Én annak idején hosszan bámultam a táblát, mintha attól vártam volna a választ. A diákok, lehet, hogy kicsit őrültnek néznek, de ez a szakmával jár.
EMMA: (gyengéden, mosolyogva) El sem tudom képzelni, hogy neked ezzel valaha is problémáid voltak. Mindig olyan magabiztosnak tűntél…olyan…(elhallgat)
TOM: Mi az?
EMMA: Nem is tudom. Mindig csak tátott szájjal bámultunk, ahogy az előadásaidat hallgattuk.
TOM: (jókedvűen) Valószínűleg te voltál az egyetlen, aki figyelt. (Emma zavarban van, elnéz) A többiek azon sem fáradoztak, hogy ha már elől ülnek, legalább ne hajtsák le a fejüket a padra. Emlékszem, néha még a füzetüket is összenyálazták, olyan mélyen aludtak.
EMMA: (halkan) Én csodáltalak. (Szünet. Egyikük sem tudja, mit mondjon. Tom alig láthatóan bólogat. Emma a szavait keresi.) Azt hiszem… valószínűleg csak túlreagálom a dolgot.
TOM: (egy pillanatra nem érti, ezt mire mondja Emma, aztán rájön, hogy visszatért az eredeti témához. Majd) Egy csöppet.
(Mosolyognak egymásra. Hosszú szótlan szünet, egyedül a szemek beszélnek.)
EMMA: További szép napot!
TOM: Meglesz. Neked is. És pihenj sokat!
(Emma nevet. Tom kimegy a teremből. Emma mosolyogva áll egy pillanatig, a gondolataiba merülve. A közönségre pillant, mintha ők lennének az osztálya. Felszegett tekintettel, magabiztosan a színpad eleje felé közelít, majd mintha a sok szempár megrémisztené, hirtelen hátrálni kezd, halkan, mintha dúdolna, a földet nézi.)
EMMA: Menni fog! (Bíztatja magát.) Az már sok éve volt. Menni fog! (bólogat. Mélyen beszívja a levegőt, majd vontatva kiengedi. A tanári asztalhoz lép, és ráül. Egyenesen bámul előre.) Hölgyeim, és uraim. Emma Rise vagyok. Én fogom tanítani önöknek a…a…történelmet. (szünet) Igen. (A tábla felé fordul, hosszan nézi.) Ez itt a tábla. Tudom, hogy üres. De! Ö…a tábla lesz a legjobb barátjuk, segít maguknak, ha…ha nem találják a szavakat.
(Egy nő lép be az ajtón. Mosolyog.)
DI: Ez az új virágnyelv?
EMMA: (idegesen) Csak próbálok az osztályhoz beszélni.
(Di az üres padokra néz, a közönségre.)
DI: És figyelnek? Mert azok ott a hátsó padsorban nagyon elevennek tűnnek.
EMMA: Nemigen segítesz.
DI: Mi van veled? Sosem láttalak még ilyennek.
EMMA: Mintha nem tudnád. (Di értetlenül néz.) Ne add itt a kis ártatlant!
DI: De most komolyan. Miről beszélsz?
EMMA: Csőbe húztál!
DI: (ártatlanul) Én? Mivel?
EMMA: Tudtad, hogy Tom itt tanít, és nem szóltál. Beajánlottál ide, pedig tudtad.
DI: Azért ajánlottalak be, mert jó tanár vagy és szükségünk volt egy jó történelem tanárra.
EMMA: Hülyeség! Tom történelem tanár!
DI: De rengeteg órája van, és ha bármi történne, nincs, aki helyettesítse.
EMMA: (halkan) Persze.
DI: Most nem értem, miért vagy annyira ideges. Azt kérted, segítsek munkát találni a városban. Mindent elmondtam. A munkakört, az elvárásokat… akkor még megfelelt.
EMMA: Igen, csak egy apró, igencsak fontos információt felejtettél el közölni velem. (Di szótlanul figyel) Fogalmad sincs, hogy mi az, ugye? (Di vállat von.) Tom!
DI: (mintha csak most értené meg) Áh!
EMMA: Tudod, mennyi időbe telt, amíg sikerült elfelejtenem, erre most újra belerángatsz ebbe. Ezt soha nem bocsátom meg neked!
DI: Még hálás leszel egyszer mindezért.
EMMA: (mérgesen, leugrik az asztalról) Francokat! Nem tölthetek megint három évet azzal, hogy kiszeretek belőle!
DI: Mi a probléma? Ha már egyszer kiszerettél belőle, akkor többé már nem érdekel, nem igaz?
EMMA: Áh! (legyint, és megpróbál elmenni.)
DI: Önfejű vagy!
EMMA: Te pedig meggondolatlan, és önző!
DI: Önző? Mert azt akarom, hogy boldog légy?
EMMA: Mert azt hiszed, hogy ha egy intézménybe zársz Tommal, akkor azzal te is megkaparinthatod magadnak Christ.
DI: (sértetten) Ez fájt.
EMMA: Fájt, vagy sem, ez az igazság. Értsd meg egyszer, s mindenkorra, hogy a szerelmet nem lehet befolyásolni holmi kuruzslással.
DI: Negatív vagy. (halkan)
EMMA: (puffog) Jobb, mintha őrült lennék! (kiviharzik a teremből)
DI: (hosszan nézi az ajtót) Mindenkinek szembe kell néznie a démonjaival.

(Fény le. Amíg az első jelenet után átrendezik a színpadot, Emma visszasiet a naplójáért. A színpad elejére jön, belelapozgat, összecsukja, és kimegy.)


MÁSODIK JELENET

Bordós, feketés fények. Füst és egy turbános férfi ül egy asztalnál, kártyákat pakol le egymás után. Di ül vele szemben.
DR ZURBA: Egy tengerentúli utazást látok…
DI: Most jöttem vissza Spanyolországból.
DR ZURBA: …a múltban. (Di balkézzel elemel egy köteg kártyát. Dr Zurba új kártyákat kezd lepakolni.) Van egy új ellenség. Barátnak hiszi, de valójában nem az. El fogja lopni a szerelmét.
DI: Az enyém?
DR ZURBA: Az önét.
DI: Lesz szerelmem?
DR ZURBA: Nem teljesülhet be, mert az ellenség lecsap rá.
DI: Tudom, hogy ki az az ellenség?
DR ZURBA: Azt hiszem, sejti.
DI: Most így kapásból ötöt is fel tudnék sorolni.
DR ZURBA: Ne csináljon viccet belőle. Ha nem hisz abban, amit csinál, akár az ellenkezőjére is fordulhat a varázslat. Ne gúnyolja ki a felsőbb erőket.
DI: Nem viccelődtem. Tényleg nem tudom, kire kell gyanakodnom.
(Dr Zurba felnéz, megrázza a fejét.)
DR ZURBA: Meg fogja tudni.
DI: Jó. És mi van az italommal?
DR ZURBA: Arra kérem, hogy a balkezével innen, (a feje közepétől kissé balra) húzzon ki egy hajszálat, és közben erősen gondoljon a szeretett férfi...
DI: Nő…
DR ZURBA: A szeretett nőre.
(Di próbálkozik, ügyetlen.)
DI: Izzad a kezem.
DR ZURBA: Próbálja meg lefogni a másik kezével a fejbőrét, de ne érjen a balkezéhez.
(Di próbálkozik, nagy nehezen kitép egy hajszálat.)
DI: Végre! (sóhajt)
DR ZURBA: És a fénykép?
DI: Oh, igen. (Di lehajol, hogy a táskájából kivegye a fényképet.)
DR ZURBA: Jövő hétre kész lesz a por és az ital. Az italból a hölgy italába kell öntenie egy keveset. Valami világos italba kell belekevernie…
DI: Nekem is innom kell belőle?
DR ZURBA: Nem. Semmi esetre sem. A port pedig süsse bele valamilyen süteménybe. Valamilyen sós süteménybe.
DI: Abból sem ehetek?
DR ZURBA: Nem.
DI: És ez garantált?
DR ZURBA: Egy héttől egy hónapig terjedő időszak, amíg a varázslat hat. Ha nem biztos a dolgában, ismételje meg a „kezelést”.
DI: Egy hónap, amíg belém szeret?
DR ZURBA: Igen.
DI: Mi tart annyi ideig? (Dr Zurba nem válaszol. Di elhallgat.) Nem tudom, hogy veszem rá arra, hogy kétszer is velem teázgasson, annyira nem vagyunk jóban.
(Dr Zurba szánakozva néz.)
DR ZURBA: Ne feledje, kellemes hangulatnak kell lennie.
DI: Igen. (Lehajtja a fejét. A borítékra néz Dr Zurba előtt.) Honnan fogom tudni, hogy hatott?
DR ZURBA: Nyilvánvaló jelei lesznek.
DI: Azt olvastam valahol, hogy ezeknek az úgynevezett szerelmi kötéseknek gyakori következményük, hogy az illető nem szerelmet, hanem nagyon erős nemi vágyat érez csupán. És nem érti, hogy hogyan vonzódhat ahhoz a személyhez, akihez vonzódik. Én nem akarom, hogy Chris undorodjon tőlem.
DR ZURBA: Ha a szerelmi kötés sikeres, már pedig én szakértő vagyok, akkor ilyen komplikációk nem lépnek fel. Ha pedig tart az egésztől, még meggondolhatja magát, azonban az előleget nem áll módomban visszafizetni.
DI: (bólogat) Ezt tökéletesen megértem, csak egy kicsit aggódom az egész miatt. Hogy hogyan fog minden elsülni. (szünet) Most kell fizetnem, vagy majd jövő héten, mikor elhozom az italt és a port?
DR ZURBA: Előre kérném a pénzt.
DI: (a táskájában kotor) Mennyi is?
DR ZURBA: Száz dollár.
(Di idegesen kotor a táskájában. Nem találja a pénztárcáját.)
DI: Egy pillanat!
DR ZURBA: Csak nyugodtan!
(D láthatóan nagyon ideges. Remeg, zavartan mosolyog, nagy nehezen ráakad a pénztárcájára.)
DI: Igen. Száz dollár? (átnyújtja a pénzt) Köszönöm. (Idegesen felkel és beveri a térdét az asztalba.) Franc!
(Dr Zurba mindeközben nyugodtan ül.)
DI: Viszlát!
DR ZURBA: Viszlát!
(Di kiviharzik. Fény le. Amíg a színpadot átrendezi, Di a színpad elején áll, kezében mobiltelefon.)
DI: Szia! Otthon vagy már? Ha igen, vedd fel, légy szíves, beszélni szeretnék veled. Tudom, hogy késő van. (Vár. Valószínűleg az illető, akit hívott, nem válaszol a hívásra.) Rendben. Csak köszönni akartam, és megkérdezni, hogy vagy. Ebben a rohanó világban elkerültük egymás mostanság. Ha gondolod, és van időd, egy ital mellett beszélgethetnénk egy kicsit. Holnap hívlak. Jó éjt!

HARMADIK JELENET

Az osztályterem. Emma táblát töröl, amin amerikai elnökök nevei vannak. Közben idegesen csóválja a fejét. Az ajtó nyílik, és Tom lép be.
TOM: Szia!
EMMA: Szia!
(Szünet. Tom zsebre teszi a kezét és vár. Emma tovább törli a táblát.)
TOM: Szóóóóóóval. (Emma nem figyel.) Hogy telt az első nap?
EMMA: Ah, iszonyúan! (Leteszi a szivacsot és a tanári asztalhoz megy.)
TOM: Biztos vagyok benne, hogy annyira nem is volt szörnyű a dolog.
EMMA: Épp az elnökeinket soroltam, és kimaradt Nixon. Aztán benyomorgattam még a sorba, de elfelejtettem a keresztnevét. Aztán bámultam a táblát, ahogy tanácsoltad, hátha az segít…
TOM: Én nem mondtam biztosra, hogy ez a megoldás.
EMMA: Mindegy. Szóval, mivel a tábla nem segített ki, elkezdtem dúdolni. Az sem segített. Szóval elkezdtem dobálgatni a tollam, mire egy diák érdeklődött, hogy ne hozzon-e nekem vizet, és hogy jobban leszek-e.
TOM: (nevet) Talán legközelebb ne egyszerre csináld az összes stresszlevezető gyakorlatot. Mi lenne, ha legközelebb kinéznél egy pontot magadnak a falon, és ahhoz beszélnél?
EMMA: Hogyne, hogy utána még azt is gondolják, hogy olyasmiket látok, amik nincsenek is ott. Lehet, hogy figyelmességből még be is utalnának az idegklinikára. (szünet) Mindenesetre feladtam házi feladatnak a Watergate botrányt, De most már abban sem vagyok biztos, hogy ez az ő nevéhez fűződik-e.
TOM: Nem tudom, mitől vagy ennyire ideges.
EMMA: (kitárja a karjait) Velem született rendellenesség. (Egy darabig bámulnak egymásra. Tom kicsit közelebb lép, Emma egy lépést hátrál.)
TOM: Dianne keresett.
EMMA: Di… persze.
TOM: Úgy érzi, hogy kerülöd.
EMMA: Talán így is van. (A tanári asztalhoz indul, hogy összeszedje a papírjait.) Fontos dolgot akart közölni?
TOM: Nem tudom. Csak kérdezte, hogy elfoglalt vagy-e, mert szeretne valamit megvitatni veled.
EMMA: Értem. (nem érdekli)
TOM: Történt valami? (Emma ránéz, nem válaszol, majd tovább rendezgeti a papírjait.) Na, nem mintha rá tartozna.
EMMA: Nem. Nem arról van szó. Csak összeszólalkoztunk tegnap. Tudod, Di gyakran… meggondolatlan. Előbb cselekszik, és gyakran elfelejt gondolkodni.
TOM: Nekem nagyon zaklatottnak tűnt ma.
EMMA: Majd beszélek vele.
TOM: Jó. (nem mozdul) Én most megyek.
EMMA: Oké.
TOM: Ha látom Dianne-t, megmondom neki, hogy itt vagy.
EMMA: (fanyalogva) Szia!
TOM: Szia.
(Tom elmegy. Emma lehuppan a székére. A kezeibe temeti az arcát.)
EMMA: Megőrültem. (magának) Nem vagyok normális? Mit keresek itt? (körülnéz) Minél előbb el kell tűnnöm innen! (megszólal a telefonja) Remek! (felveszi) Igen!… Oh, nem. Itt vagyok még! Tudom! Nem várhat? Fáradt vagyok… a 42-esben. Nézd, Di, nincs energiám most egy varázselőadásra! … (lemondóan) Jó, gyere! (Emma leteszi a telefont és visszatemeti az arcát a kezeibe. Kis idő után megérkezik Di.)
DI: Na végre! Egész nap kereslek.
EMMA: (kellemetlenül) És most megtaláltál.
DI: Nézd, csak bocsánatot akartam kérni a tegnap miatt. De tényleg nem akartam neked rosszat. Mindent csak azért tettem, mert tudom, milyen szörnyű időket éltél át, és azt gondoltam, talán most végre elérhet a várva várt boldogság.
EMMA: Rosszul gondoltad.
DI: Ne mondd, hogy már nem érzel iránta semmit.
EMMA: (felugrik) Pont az a baj, hogy igen!
DI: Miért nem próbálkozol meg az egyenes úttal? (Emmához közeledik)
EMMA: Miről beszélsz?
DI: Ahelyett, hogy tönkreteszed magad azzal, hogy azon siránkozol, hogy soha nem lehet köztetek semmi, inkább vedd kezedbe az irányítást, és… mondd meg neki, hogy mit érzel iránta.
EMMA: (elhúzódik) Persze! Így is nehéz együtt dolgoznom vele, képzelheted, utána, milyen könnyű lenne vele nap, mint nap találkozni.
DI: De miért feltételezed rögtön, hogy nem lehet köztetek semmi?
EMMA: (felkiált) Nem tudom! (Csönd. Di Emmát bámulja. Emma dühösen) Különben is! Te beszélsz itt az egyenes útról? Mindenféle varázsizéval akarsz magadba bolondítani egy heteroszexuális nőt! Nem érzed, mennyire szánalmas mindez?
DI: Az a szánalmas, amit te művelsz. Élsz egyáltalán? Eszel, alszol, és ennyi. Szenvedsz egy férfi miatt, aki lehet, hogy ugyanúgy érez, mint te, de nem teszel érte semmit, hogy megtudd, így inkább befordulva élsz, és kínzod saját magad. Miért nem leszel öngyilkos? Azzal talán véget vethetsz a szenvedéseidnek.
EMMA: Kösz, ezt majd észben tartom.
DI: (megbánva az előzőket. Kinyújtja a karját, és Emma vállára teszi a kezét.) Tudod, hogy nem így értettem. Nem veszekedni jöttem, hanem kibékülni. De olyan nehéz eset vagy, tudod?
EMMA: (Nem válaszol. Majd hirtelen kissé vidámabban) És ezúttal mit mondott a szerelem-doktor?
DI: Jövő héten kell visszamennem egy kis porért, és italért.
EMMA: Szerelmi bájital? (Nevetnek. Érzik, mennyire hülyén hangzik mindez.) És hiszel benne?
DI: Nem tudom. Dr Zurba nagyon komolynak tűnt.
EMMA: Persze, hogy annak tűnt. Hitelesnek kell lenni ahhoz, hogy kicsald valaki pénzét.
DI: Remélem, hogy ez most sikerül.
EMMA: Miért nem mondasz már le róla?
DI: (halkan) Mert szeretem. (szomorúan néznek) Úgy érzem, hogy most még jobban kötődünk egymáshoz. Talán mégis használt az előző kötés, csak nem úgy, ahogy gondoltam. Nem lett szerelmes belém, de nem tud elengedni. Amíg én… még jobban belebolondultam.
EMMA: Hány kötés van már ezen a szerencsétlen nőn?
DI: Ez lesz a második.
EMMA: Nem értem, miért csinálod. Hogy lehetnél boldog azzal, aki nem szeret, és csak valami hülye varázslat miatt van veled.
DI: Önző dolog tudom, de nagyon szeretem.
EMMA: De miért? (Nem válaszolnak. Mindketten tudják, hogy hülye kérdés volt.)
DI: Az egész lényege, hogy ha sikeres és jó a kötés, akkor nem érzi azt, hogy kényszerből szeret, hanem... fárasztó ez az egész.
EMMA: És költséges.
(fény le)

NEGYEDIK JELENET

Egy hónappal később. Emma egy asztalnál ül, és dolgozatokat javít. Valószínűleg nem otthon van. Fáradtnak látszik. Több dolgozat van hátra, mint amennyit már kijavított. Egy új lapot tesz a javított kupacba. Ásít egyet és kinyújtóztatja a karját. Új dolgozatot vesz elő. Megcsörren a mobilja.
EMMA: Hallo!
TELEFONBAN: (a közönség is hallja) Hellobello! Miért nem veszed fel otthon a telefont?
EMMA: (fáradtan) Mert nem vagyok otthon.
NŐ: Uh! Kinél vagy, kis huncut?
EMMA: Az iskolában. Dolgozatokat javítok, de nem haladok, mert valami, vagy valaki mindig meggátol abban, hogy osztatlan figyelemmel olvassam el a tesztfeladatokat. (utalás)
NŐ: (figyelmen kívül hagyja az előzőt) Oh, te szegény lány! Csak azért hívlak, hogy leadjak egy infót.
EMMA: Jenny! Elég sok dolgom van, és…
JENNY: Jó, jó, gyors leszek! Szóval, találd ki, kivel találkoztam ma a Plazaban.
EMMA: (megdörzsöli a szemét) Passz.
JENNY: Na, gyerünk, találgass!
EMMA: Jen!
JENNY: Jó! Tudod, azzal az isteni pasival.
EMMA: Melyikkel?
JENNY: A hosszú hajú, szemüvegessel.
EMMA: Azzal a Steve-vel, vagy kivel?
JENNY: Nem, a másikkal. Akinek egy picit eláll a füle.
EMM: (félretesz egy lapot) Greg?
JENNY: Nem figyelsz! Tudoood… akinek nagy a…
EMMA: Jézus! (közbe vág, mielőtt Jenny folytathatná) Az az orosz!
JENNY: Igen.
EMMA: Miért nem ezzel kezdted? Neked mindenki félisten! Ha elárultad volna az etnikai hovatartozását, rögtön tudtam volna.
JENNY: És találd ki, mi történt?
EMMA: (nyersen) Mivel még mindig a telefonon lógsz, gondolom, nem kötöttetek ki az ágyában. Szóval, tedd le a kagylót, sok dolgom van.
JENNY: (nyafogva) De váááárj! Még nem fejeztem be.
(Emma a hajába túr és elnyúlik az asztalon.)
EMMA: Mondjad! De gyorsan!
JENNY: (lelkesen) Szóval, mentem a Plazaba, hogy megvegyem azt a tök jó gatyát, amit a múltkor kinéztem magamnak, de a kirakatban megláttam egy iszonyat jó cipőt!
EMMA: Ez most egy másik történet?
JENNY: Nem, még mindig ugyanaz!
EMMA: Igen, és? (feláll, hogy kinyújtóztassa a lábait.)
JENNY: Szóval, a boltban odajött hozzám Vladimir. És megfogta a vállam. Én először természetesen ugrottam egy nagyot, mert nem számítottam senkire…
EMMA: Jó ég, Jen! Muszáj ennyire részletesen elmesélned? Remélem, hogy arról nem akarsz tájékoztatni, hogy mindeközben mennyit pislogtál!
JENNY: Csönd! Elrontod a történetet.
EMMA: (guggolásokat végez) Bocs. Folytasd!
JENNY: Szóval, én megfordultam, és alig hittem a szememnek. „Vlady!” - kiáltottam. (Emma közben kényeskedő női mozdulatokat végez, a húga viselkedését utánozva.) Aztán puszi-puszi! Istenien nézett ki. Ez csak természetes, hiszen egy abszolút félisten! (Emma unottan bólogat. Az álmosságtól le-lebiccen a feje.) Aztán megfogta a derekam… és a fülembe súgta: „Szexibb vagy, mint valaha.” Én meg: „HIHIHI!” (idétlenül nevet) Aztán meglátta a cipőt a kezemben és erősködött, hogy hadd fizessen érte. Én persze mondtam neki, hogy neeeeem, de ő nem tágított. (szünet) Ott vagy még?
EMMA: Persze, csak azt hittem, nem akarod, hogy félbeszakítsalak. (Az órájára néz.)
JENNY: Szóval megvette nekem a cipőt.
EMMA: Ennyi? (rémült tekintettel)
JENNY: (boldogan felnevet) Aha!
EMMA: (ingerülten) Felhívsz az éjszaka közepén, hogy elmondd, találkoztál valami hülye orosszal? Ne mondd, hogy csak annyi történt, hogy szexinek titulált, te felnyerítettél, ő pedig vett neked egy cipőt, majd mindenki ment a maga dolgára, mert esküszöm, meggyilkollak!
JENNY: Holnap együtt ebédelünk.
EMMA: (kissé dühösen) Nagyszerű! Én pedig holnap dolgozom, és a lotyogós húgom miatt nem jutok előre.
JENNY: Nem igaz, hogy mindig ilyen szerencsétlen hangulatban kell lenned! Miért nem tudsz örülni egy kicsit a sikereimnek?
EMMA: Örülök én, de mondtam, hogy holnap dolgom van. Miért nem anyának mondod. Vagy Allannek?
JENNY: Anya valami hülye nyaralást tervez a pasijával, Allan meg lelépett fél évre Nápolyba.
EMMA: Tessék? Mikor?
JENNY: Múlt héten?
EMMA: És ezt nekem miért nem mondta senki? (az asztalra támaszkodik, az arcán a sértettség, és a fáradtság keveredik.)
JENNY: Mert soha nem figyelsz senkire. Túlságosan lefoglal a nyomorod. Na, szia!
EMMA: Szia! (elsápadva, halkan) Szia.
(Fáradt sóhajjal Emma a papírjaira néz. Újra megszólal a mobilja. Hagyja csörögni. A mobil elhallgat. Emma kimegy, és hoz magának egy csésze teát. Leül. Beletúr a hajába. Megdörzsöli a szemét. Felveszi a tollát, és pipálgatni kezd a papíron. A mobil újra csörögni kezd. Nem válaszol rá. Elhallgat. Emma dühösen kifújja a levegőt. Lehajtja a fejét az asztalra, mintha aludni készülne. A mobil újra csörögni kezd.)
EMMA: (túl hangosan) Tessék!
ANYA: (a közönség hallja) Jaj, kislányom, úgy megijedtem, hogy valami bajod történt. Azt gondoltam már, hogy hazafele elütött egy busz, vagy valami.
EMMA: Jézus! Anyám, jól vagyok, csak dolgozni próbálok. (újra felveszi a tollát) Jenny is itt órákig taglalja nekem a Valdimirrel való találkozását, fél tizenegy van, én pedig maximum öt dolgozatot javítottam ki.
ANYA: Miért nem pihensz le egy kicsit?
EMMA: Hogy a francba, hogy ha állandóan csörög ez az átkozott mobil? (túl indulatos, halkabban) Ne haragudj, nem akartam, csak egyszerűen nem jutok egyről a kettőre, és…
ANYA: Nagyon stresszes vagy, kislányom. Kapcsold ki a telefont, és pihenj le.
EMMA: Jó ötlet, de ha kikapcsolom a telefont, még valaki azt gondolja, hogy hazafele elütött egy busz. (szünet) Hallom, nyaralni készülsz.
ANYA: Nyaralni?
EMMA: Vagy mit csinálni? Őszölni? Telelni? Elmész valahova egy időre.
ANYA: Ja, igen, tervezzük a Papával, hogy elmegyünk délre egy kicsit, akarsz jönni?
EMMA: (halkan, nyersen) Kösz, inkább nem.
ANYA: Miért? Rád férne egy kis kikapcsolódás.
EMMA: Nem akarok ott harmadik kerék lenni.
ANYA: Úgy érted, ötödik. (szünet) Ezt szokás mondani.
EMMA: Tök mindegy. Sehányadik kerék nem akarok lenni. Veled mennék.
ANYA: De ennyire nem szereted az öreget?
EMMA: (lemondóan, a dolgozatokat pipálgatja) Maradjunk annyiban, hogy fölösleges lennék ott.
ANYA: Tényleg pihenned kellene.
EMMA: Fogok.
(A színpad azon fele elsötétül. Pár másodperccel később megérkezik Tom. Kezében egy papírpohárban kávét tart. Az Emma felőli oldal fényt kap. Tom egy pillanatra megtorpan, ahogy meglátja Emmát az asztalnál aludni. A haja az arcába omlik, a keze alatt a dolgozatok, a toll még mindig lazán az ujjai közt, egyenesen Tom irányába mutat. Tom közelebb lép, Emma hirtelen felébred.)
EMMA: Mit csinálsz?
TOM: Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy még életben vagy-e. (mosolyog) Bent éjszakáztál?
EMMA: (felegyenesedik) Megpróbáltam dolgozatokat javítani, de hirtelen mindenki velem akart társalogni, így szinte nem jutottam semmire.
TOM: Nem kell ám ennyire a szívedre venni a dolgot. Ha nem javítod ki őket egyik napról a másikra, nem dől össze a világ.
EMMA: Tudom. (mondja, és kisimítja a ruháját.)
TOM: Hozok neked is kávét. (az ajtó felé indul.)
EMMA: Mennyi az idő?
TOM: Hat negyven. (kimegy)
(Megérkezik Di.)
DI: Te mit keresel bent ilyen korán (szünet. Emma nem válaszol, csak fáradt tekintettel néz.) Bent aludtál? Szörnyen nézel ki. Csinálj már magaddal valamit! Mosakodj meg, vagy nem tudom.
(Emma bólint. Nehézkesen feltápászkodik az asztaltól, és kimegy a másik ajtón. Tom jön a kávéval.)
DI: Oh, szia.
TOM: Hello, nem láttad Emmát?
DI: De. Bent éjszakázott.
TOM: Tudom. Hoztam neki kávét, mert elég…
DI: Szarul nézett ki.
TOM: Én a fáradt szót használtam volna. (Az asztalhoz megy, és leteszi a kávét. Nyilvánvalóan Di és ő nem jönnek ki valami jól.)
DI: Hívd meg vacsorázni!
(Tom hirtelen Di felé fordul. Nem érti.)
TOM: Tessék?
DI: Szegény lány, már egy hónapja itt van, és még mindig úgy viselkedik, mint egy idegen. Talán te segíthetnél neki, hogy egy kicsit otthonosabban érezze magát.
TOM: Hogyan? És miért pont én? Állítólag te vagy a barátnője!
DI: Nem tudom. Töri szakosok vagytok. Biztos van bennetek közös vonás. Mondjuk, történelemmel kapcsolatos viccek, amiken csak ti tudtok nevetni.
TOM: (grimaszol) Furcsa elképzeléseid vannak.
(Emma rendezettebb külsővel visszajön. Az asztalhoz megy.)
EMMA: (belekortyol a meleg löttybe) Kösz a kávét!
TOM: (hirtelen) Vacsorázzunk együtt!
(Emma előbb Di-re, majd Tomra pillant. Nem érti.)
(fény le.)

ÖTÖDIK JELENET

A színpad majdnem üres. Egy kopott fapad áll középen, magányosan. Valószínűleg az utcán játszódik a jelenet. A színpad jobb oldaláról megérkezik Di, átmeneti kabátot, és sálat visel. Kezében a mobil telefon és leül a padra. Balról kisvártatva megérkezik Emma. Pillanatra megtorpan, mikor meglátja Di-t, majd határozott léptekkel elindul a nő felé, és megáll a pad előtt.)
DI: Elegem van! (nyögi, de nem néz fel.)
EMMA: Hát még nekem! Anyámtól jövök! Így is kibírhatatlan, pedig már nem élek vele.
DI: Mit művelt már megint? (felpillant, bár nemigen izgatja a dolog.)
EMMA: Van ez az új pasija, ugye- már hét éve. Azóta semmi egyénisége.
DI: Ezt Allan szokta mondani.
EMMA: Jó, de szegény bátyám antiszociális. Neki mindenkivel baja van.
DI: Ja, igen. A tökéletes, génhiba-mentes családod.
EMMA: Szóval, mondtam anyámnak, hogy jöjjön el velem megnézni azt a virágállványt, amit születésnapomra akart megvenni… mellesleg totál megfeledkezett róla…
DI: Mint az enyém. Nekem kellett emlékeztetnem anyám, hogy szülinapom van, erre közölte, hogy „Ja, de nem kapsz ám ajándékot!” Jó fej.
EMMA: Michelle-t meg felhívja az anyja, hogy boldog születésnapot kívánjon, erre ő: „De az holnap van.”
DI: Azt hiszem, a nők negyven után mind megbolondulnak.
EMMA: Hurrá! Szóval anyám meg minden szart kitalált, hogy most meg miért nem ér rá, mert hirtelen nagytakarítást végzett, meg WC-t tisztított, sőt, vasalni is elkezdett. Erre mondtam neki, hogy már négy éve nem vasalt ki semmit, minek most belekezdeni, erre azt válaszolta, hogy pont azért, mert már a fejére nőnek a ruhák és már nincs mit felvennie. Erre felajánlottam neki, szabályosan már könyörögtem, hogy jöjjön, és cserébe jövő héten kivasalok neki mindent, de akkor meg hirtelen ablakot akart pucolni.
DI: Nem szed valamit?
EMMA: Mire gondolsz?
DI: Hát, ami így felpörgeti.
EMMA: Ja, az a szex. Amit rajtam kívül mindenki megkap. Komolyan, míg otthon laktam, sztereóban hallgathattam. Anyám és a pasija az egyik szobában, bátyám és a nője a másikban. Még szerencse, hogy a húgom a folyosó végén lakott.
DI: Uhh!
EMMA: Na, és akkor nagy nehezen el sikerült volna rángatni, erre kitalálta, hogy ő még ma nem evett semmit. Szóval akkor már ráüvöltöttem, hogy dobjon össze egy szendvicset és kibír még két rohadt órát zabálás nélkül.
DI: Ezt így mondtad?
EMMA: Hát… igen. Ő sem örült neki. Mindegy. Ideges voltam. Erre meg ma mentem hozzá, és a fejemhez vágta, hogy mikor múlt héten náluk voltam, nem szóltam rá Jennyre, hogy nem mosogatott el maga után, és otthagytam a hamutartóban a csikkeket magam után, és különben is azt hitte, hogy leszokóban vagyok, mert ő napi tizenhat órát dolgozik, - hja persze-, és már összeesik, mikor hazaér, és ennyit igazán megtehetnék. Igaz, csak hetente egyszer járok hozzá, de szegénynek hétvégére már arra sincs ereje, hogy felkeljen az ágyból. Mire én mellesleg megemlítettem, hogy hétvégén pecázni volt a pasijával, erre mondta, hogy a múlt hétről beszélt. Aztán elmentem egy fél órára, hogy kiszellőztessem a fejem, és mikor visszamentem, azt mondja: „Látom, nagyon zavar téged ez a pecázás dolog!” És ezt ki a jó élet mondta? Tisztára kiforgatja a szavaimat.
DI: Aha…
EMMA: Szombaton meg elvittek vacsorázni, elvileg a születésnapom alkalmából, úgy két hétre rá, de az nem izgatta őket, hogy nem érzem jól magam, Allan, meg Jenny sem voltak ott…ja, mellesleg Allan lelépett egy szó nélkül Nápolyba…
DI: Csak úgy?
EMMA: A nőjével… rajtam kívül mindenki tudott róla.
DI: Ez azért mond valamit, nem?
EMMA: Mindegy, anyámat nem zavarta, hogy leszokóban vagyok, és a képembe fújtak 8 szál cigarettát.
DI: Most tényleg leszoksz?
EMMA: Elvileg. De nagy stresszben rá szoktam gyújtani.
DI: Szóval még mindig füstölsz, mint a gyárkémény.
EMMA: Azért igyekszem. (elhallgat) Most meg nem tudom, hova tenni magam. Tom is nagyon meglepett ezzel a „vacsorázzunk együtt” kijelentésével. (gyanakodva néz) Te tudtál erről valamit?
DI: Esküszöm, hogy engem is úgy ért a dolog, mint derült égből a villámcsapás. (szünet) Talán most majd…
EMMA: Nem vallok neki szerelmet, felejtsd el!
DI: Én ezt egy szóval se mondtam.
EMMA: Apukámat is le kell mondanom mára. Úgy volt, hogy jön, de Tomot előrébb helyezem, azt hiszem…
DI: Nem szép dolog tőled.
EMMA: Az agyvérzésből mára ennyi elég volt, azt hiszem. (Mosolyog. A problémái kiadása után újult erővel.) És te miért ücsörögsz itt?
DI: Írtam Chrisnek.
EMMA: Woww!!!
DI: Az elmúlt két hétben, mikor összefutottunk, állandóan elmenekült arra hivatkozva, hogy siet, nem ér rá. Írtam ma neki egy sms-t, hogy tudom, hogy utál, és bocsásson meg nekem, amiért így ráakaszkodtam, és ha vissza tudná adni a könyvem, amit adtam neki, akkor örökre elfelejthetjük egymást.
EMMA: Ühüm…(bólogat)
DI: Tudod, azt gondoltam, hogy egy ilyen sms után talán felhív, hogy „Jaj, dehogyis utállak!”, tudod, ha nem így lenne.
EMMA: De nem hívott…
DI: Nem…
EMMA: Felejtsd el. Akkora egy tapló az a nő, hogy a fa dől ki tőle!
DI: (nem figyel) Ma is találkoztunk. Látnod kellett volna a fejét. Tuti, megkapta az sms-em. Jöttünk szembe egymással, ő meg szabályszerűen menekült. (feláll, hogy bemutassa) Itt állt egy kocsi, itt meg jöttem én, ő meg inkább elugrott, és bepréselte magát a parkoló kocsi és a házfal közé, csakhogy ne kelljen elmennie mellettem.
EMMA: Legalább köszönt?
DI: Ja, ilyen: „HELLO!” (hangosan)
EMMA: (savanyúan) De jó!
DI: Eddig legalább mosolyogva küldött el a…
EMMA: Mondtam, hagyd a fenébe. Nem éri meg. Csak idegesíted magad vele.
DI: Azt hiszem, leszedetem róla a kötést.
EMMA: Miért? Szerinted hatott?
DI: Igen. Úgy érzem, össze vagyunk láncolva. Talán nem úgy, ahogyan akartam. Nem lett szerelmes belém, de nem tud elhagyni. Kötődik hozzám. És biztos ezért ilyen bunkó, mert érzi, hogy valami baj van.
EMMA: Na jó, de miért nem kedves veled?
DI: Figyelsz te rám?
EMMA: Igen, de hát… nem értem.
DI: Érzi, hogy valamiért foglalkozik velem, de hát nem érti, hogy miért. Lehet, hogy inkább átalakítom barátság-kötéssé. Az másmilyen.
EMMA: De minek a barátság-kötés?
DI: Mert a szerelmi-kötés nem jó.
EMMA: Igen, de barátot csak tudsz már szerezni kötés nélkül! Ahhoz nem kell hókuszpókusz. Én is a barátod lettem. Vagy engem is megkötöttél?
DI: Dehogy!
EMMA: Na látod!
DI: De ez más!
EMMA: Ha te mondod.
DI: El kell mennem egy jósnőhöz. Illetve ahhoz a jósnőhöz, mert más nem veszi le azt a kötést, csak az, aki feltette.
EMMA: Igen?
DI: Persze.
EMMA: És mi van, ha a boszid idő közben meghal?
DI: Az ciki. Mert más nem veszi le a kötést. Kérlek, mindenképp vigyél el hozzá, mert nem gondolhatom meg magam újra. Most a racionális énem szól belőlem.
EMMA: Nem baj, én is skizofrén vagyok.
DI: De mindenképp! Ne hagyd, hogy meggondoljam magam!
EMMA: Nem hagyom. Majd fegyverrel kényszerítelek.
(Mosolyognak.)
DI: Jó.
EMMA: És hogy… élvezetessé tegyük a játékot, és persze, hogy segítsek felejteni… akárhányszor kimondod Chris nevét, megütlek. (Mosolyognak. Szünet. Emma az órájára néz.) Hű, a francba! Nekem most mennem kell. Valamit össze kell dobnom Tomnak! Légy jó, és ne legyél öngyilkos. (elmegy)
DI: Én meg felhívom ezt a nőt, és jól lehordom, amiért nem hozta vissza a könyvem. (Szünet. Hátranéz, és rájön, hogy Emma már nincs ott.) Oh! (felismerően. Christ hívja. Hangosan kicsöng. A közönség is hallja a telefonbeszélgetést.)
CHRIS: Hallo!
DI: Szia, Di vagyok…
CHRIS: Jaj, szia! Akartalak hívni. A múltkori sms-sel kapcsolatban… figyelj, az nem úgy van! Butaság az egész! Ne haragudj, annyira pocsék időket élek át, egyszerűen nincs energiám, és türelmem senkihez, de nem azért, mert utállak, vagy ilyesmi, szóval ne haragudj!
DI: Én…én…(elcsuklik a hangja)
CHRIS: Jaj, ne! Ne! Kérlek, ne haragudj! Anyukám is mondta ma reggel, hogy iszonyatosan nézek ki, szóval, tudom, hogy szörnyű állapotban vagyok, és sajnálom, ha megbántottalak, mert tényleg nem akartam. Ne haragudj!
DI: Nem haragszom. (szipogva)
CHRIS: Figyelj, most mennem kell. De majd hívlak, ha kitisztult a fejem, ígérem! Bocsiii! Szia!
DI: Szia!…(zavartan áll, és a telefonját bámulja.)
(Fény le)

HATODIK JELENET

A színpad átrendezése alatt a sötétben…vízcsepegés hallatszik, majd valamilyen halk, klasszikus zene, hegedűk…Feljön a fény. Emma lakása. Emma az asztalra tesz két pezsgőspoharat, evőeszközöket, kiveszi a bárszekrényből a pezsgőt, de ekkor kopogást hall. Sötétkék hosszú ruhát visel. Az üveggel a kezében elindul az ajtó felé, majd visszafordul, hogy az asztalra tegye az üveget, de újra kopogást hall, így félúton az ajtó felé fordul megint, majd újra az asztalhoz siet, hogy letegye az üveget, és végül ajtót nyit.
EMMA: (kipirultan, mosolyogva) Kerülj beljebb
TOM: Szia. Wow! Bámulatosan nézel ki. (belép) Köszönöm, hogy végül magadra vállaltad a főzést. Igazán kisegítettél.
EMMA: (mosolyogva) Nem mintha nem szeretnék főzni.
(Emma az asztalhoz lép, és meggyújtja a gyertyákat. Tom mosolyogva nézi, majd mikor Emma a helyére indulna…)
TOM: (halkan) Minek a gyertya?
EMMA: (zavartan) Oh…öhm…gondoltam, így… hangulatosabb. (szünet) De ha gondolod, elfújom. (Felegyenesedik, hogy elfújja a gyertyákat.)
TOM: Nem, nem, hagyd csak! Igazán hangulatosak. (Leülnek. Néznek egymásra. Tom mosolyog.)
EMMA: (észbe kap, hirtelen) Oh, az étel! (Felkel az asztaltól, és kirohan a konyhába. Tom utána néz, majd megcsóválja a fejét, -mosolyogva-, és előre fordul. Emma kisvártatva megérkezik két tányérral.) Sajnálom, ha nem valami gyönyörűség, de ez a vacsora dolog elég hirtelen ért.
TOM: Igen, engem is.
EMMA: Hogy érted? Te hívtál.
TOM: Tudom… csak hát… tudod. (Emma bólogat. Nem tudja. Esznek.) Nem nagyon sikerül feloldódnod a munkában.
EMMA: Talán, majd lassan.
TOM: Nemigen akadt alkalmunk az elmúlt hónapban egy kis baráti csevegésre, pedig biztos vagyok benne, hogy sok mesélnivalód van.
EMMA: (pezsgőt tölt) Nem igazán.
TOM: Ugyan már, több mint három éve nem találkoztunk, biztos sok érdekes dolog történt veled az alatt az idő alatt.
EMMA: (kellemetlenül érzi magát, megemeli a poharát) Egészségedre! (koccintanak)
TOM: Hirtelen olyan titokzatos lettél. Azelőtt jókat beszélgettünk, most pedig úgy érzem, mintha tartanád velem a három lépés távolságot.
EMMA: (zavart nevetés) Képzelődsz.
TOM: Rendben. (szünet. Esznek) Elmondom, velem mi történt, miután elbúcsúztunk. Új osztályt kaptam, de senki nem volt olyan tehetséges, mint te. (Emma egyre kellemetlenebbül érzi magát.) Úgy értem, igazán hiányoltalak.
EMMA: (lehajtott fejjel, halkan) Gondolom.
TOM: Mert valljuk csak be, a szemeszter közepén elmentél. Igazán szólhattál volna.
EMMA: Nem gondoltam, hogy fontos lenne. (Szünet) Elvégre, egyik tanáromnak sem szóltam. Csak az igazgatónak.
TOM: Azért segített volna, ha tudom. (Emma kényelmetlenül fészkelődik a székén, nem mer felnézni.) Na, mindegy. Aztán a volt barátnőm megpróbált visszajönni, miután dobta a focista pasija, de nemet mondtam…(vár Emma reakciójára.)
EMMA: (Leteszi az evőeszközt. Lassan felnéz. A hangja halvány ingerültet tükröz.) Miért meséled nekem mindezt?
TOM: Csak megpróbállak beszédre bírni. Olyan merev és zárkózott vagy.
EMMA: Beszéltél Di-vel, igaz? Már értem.
TOM: Tessék?
EMMA: Miért vacsorázunk együtt? Mi ez, valami lelki segély szolgálat? (Tom nem válaszol) Nem vagyok zárkózott, csak talán annyi ideje nem találkoztunk, hogy már nem tudok miről beszélgetni veled. (Tom átnyúl az asztal felett, hogy megfogja Emma kezét. Emma felugrik.) Mi a fenét művelsz?
TOM: Most mitől vagy ilyen ideges?
EMMA: Egész hónapban váltottál velem két mondatot, most meg hirtelen felugrasz egy vacsorára, és a volt barátnődről beszélsz nekem…
TOM: (halkan, gyengéden) Elismerem, nem volt jó a témaválasztásom, de…
EMMA: Beszéltél, Di-vel, igaz? Valld be!
TOM: (vállat von) Jó, igen, megkérte, hogy hívjalak meg vacsorázni, mert nagyon feszült vagy, de én örülök, hogy végül itt vagyok…
EMMA: (közben) Te jó ég! (Visszarogy a székre) Azért legalább az őszinteséged díjazom. Igaz, mit vártam? Amióta ismerlek, csakis ezt csinálod velem. (magának) Mindig csak szédít, aztán az utolsó pillanatban visszalép. Mennyire tipikus.
TOM: (meglepetten) Te most miről beszélsz?
EMMA: (feleszmél) Semmiről. Én neked nem vallok be semmit, ha erre vársz.
TOM: Bevallani? Nem értelek…(újra elindul a keze, de visszahúzza.)
EMMA: Nézd, nem tudom, mivel tömte tele a fejed Di, de abból egy szó sem igaz, és…nem! Egy szó sem igaz belőle!
TOM: (feláll, zavartan) Most miről beszélsz?
EMMA: (feláll, indulni készül) Azt hiszem, jobb, ha megyek.
TOM: De ez a te lakásod. (Csönd. Bámulnak egymásra. Emma leül. Tom is.) Bármit is gondolsz, nekem Di nem mondott semmit. Csak azért hoztam fel a barátnőmet… a volt barátnőmet témaként, hogy elkezdjek egy beszélgetést… mert láttam, hogy te erre képtelen lennél, és ez az, ami engem nagyon meglep. És ugyanakkor megrémiszt.
EMMA: (halkan) Miért csinálod ezt velem?
TOM: Mit csinálok veled? (Emma nem szól. Csak ül. Bámul. A szemében könnycseppek csillognak, még nem gurult le egyik sem az arcán, de már nagyon közel áll hozzá.) Szeretném tudni. Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy valamivel megbántottalak, és ha így van, kérlek, bocsáss meg, de akaratomon kívül történt…(átnyúl az asztalon, hogy megfogja Emma kezét) Téged soha nem tudnálak bántani.
EMMA: Miért?
TOM: (kissé megrémül. Nem tudja, mit válaszoljon.) Mert…nem is tudom. Kedvellek.
EMMA: Mert jó diákod voltam? (gúnyosan) Jó diákot nem bántunk meg akarattal… nagyszerű.
TOM: Tudod, hogy értem.
EMMA: Nem tudom! (Újra ingerültté kezd válni a hangja. Feláll. Kihúzza a kezét Tom keze alól.) Mert soha nem mondasz semmit! Körülöttem sündörögsz, mintha akarnál tőlem valamit… mintha... aztán az utolsó pillanatban, mikor úgy tűnik, végre rászánod magad arra, hogy felvállald a tetteid, fejvesztve menekülsz a világból… és igen. Azzal megbántasz! (halkan) Nem vagy velem őszinte.
TOM: De hisz akkor tudod…
EMMA: Csak azt tudom, amit mondasz. (szünet) Rendben, tudod mit? Igaza van Di-nek. Ti férfiak képtelenek vagytok bármire is. (Tom sértetten néz.) Nem érdekel, mit gondolsz, ez az igazság. Azt akarod, hogy elmondjam, mi a bajom? Hát, tessék: Van fogalmad arról, hogyan éreztem magam, miattad? És mennyire nem voltam képes normális emberi kapcsolatok kialakítására? Hogy egy totális szociopata vált belőlem?
TOM: (aggodalmasan) Ne haragudj, nem tudtam, hogy ilyen reakciókat váltok ki belőled. (Emma elnéz.)
EMMA: Mint mondtam, nektek elég nehézkes bármit is észrevennetek.
TOM: De soha… semmi jelét nem adtad annak, hogy ártanék neked…
EMMA: Mert elvakult voltam, és…(elhallgat.)
TOM: Miért lett belőled totális pszichopata miattam?
EMMA: Nem pszichopata, szociopata. Vagy már magam sem tudom.
TOM: Azt hiszem, lemaradtam.
EMMA: Mit gondolsz, miért nem tudom élvezni a munkám? (Tom vállat von.) Mert ez nem az én munkám, hanem a tiéd.
TOM: (zavartan) Nem értelek.
EMMA: Nem fontos. (szünet) Talán az lenne a legjobb, ha most elmennél.
TOM: (feláll) Addig nem, amíg el nem mondod, hogy mi van veled.
EMMA: Maradj a helyeden! (Tom visszaül.)
TOM: Mit tettem?
EMMA: (fáradt mosoly, lemondóan) Te? Semmit!
TOM: Nyilvánvaló, hogy szörnyű hibát követtem el, és szeretném helyrehozni.
EMMA: (a kezeibe temeti az arcát) De nem tudod. (Tom Emmát nézi) Az egész azért van, mert… (halkan) szeretlek. Életem legnagyobb baklövése.
TOM: (letaglózva) Oh!
EMMA: És te nem érzel semmit irántam. Igen. Íme a nagy vallomásom. Di büszke lenne rám. Kimondom: „Tom, szeretlek!”. (lehajtja a fejét, halkan) Milyen megalázó.
TOM: Nem, nem. Igazán megtisztelő.
EMMA: (mérgesen, felugrik) Francokat! Ez engem nem érdekel! (magának) Talán ki is kellene lépnem. (Tomnak) Hogy tudnék ezek után a szemedbe nézni?
TOM: Miattam ne lépj ki. Hiszen mindig is tanár akartál lenni. Ilyen hülyeség miatt-
EMMA: (közbevág) Bizony, nagy hülyeség!
TOM: Nem az érzéseidre értettem… én csak… a szituáció hülyesége miatt… nem érdemes megfosztanod magad ettől…
EMMA: (hangosan) Még mindig nem érted! Már nem tudom, ki vagyok, és hogy mit akarok. Hirtelen azt vettem észre, hogy szeretlek. (Most mondja ki harmadszorra a szót, már nem érdekli, mekkora súlya van ennek.) És elhitettem magammal, hogy ugyanazok a dolgok érdekelnek, ugyanazokat a dolgokat szeretem, és nem tudom, hogy ez igaz-e, vagy csak egy szerep, amit miattad játszom. Nem tudom, hogy azok a dolgok, amiket teszek, azért teszem-e, mert te ezt tennéd, vagy, mert én akarom ezt tenni. Fogalmam sincs, hogy ki vagyok, és mit akarok. (szünet) Nem tudom, hogy érdekel-e a történelem, vagy sem. És valószínűleg azért nem tudok a tanítványaim szemébe nézni, mert ők tudják, amit én nem tudok. Amit talán csak sejtek tudat alatt. (sírva) Hogy egy olcsó kis másolat vagyok. Egy szánalmas másodpéldány mindazért, hogy a férfi, akit szeretek, egy percre felfigyeljen rám. (Szünet. Tom megdöbbenve áll. Szótlanul Emmát nézi) És elmentem Angliába, Oxfordba. Jó képzésben volt részem, és úgy tűnt, tényleg ezt akarom csinálni. Akkor végre örültem mindannak, amit elértem az életemben. Végre… nagy nehezen elfelejtettelek. Legalábbis elviselhetőbbé tettem a magányt. De most újra itt vagyok, újra egy épületben veled, mintha semmi nem változott volna. És te ugyanolyan kedves vagy velem, mert azt hiszed, az vagyok, aki vagyok. De én csak az vagyok, akivé tettél. És most… most már semmiben sem vagyok biztos.
(Tom szótlanul ül. Letaglózva bámul maga elé, majd lassan Emmára szegeződik a tekintete.)
TOM: Miért nem mondtad soha?
EMMA: Ugyan, mit számított volna? A tanárom voltál. Erkölcsileg nem lett volna helyes dolog. (szünet, saját magát győzködi) És különben is, túl nagy a korkülönbség köztünk. De a legnagyobb probléma… (nagy levegő), hogy nem viszonzod az érzéseimet.
TOM: Soha nem adtál lehetőséget arra, hogy viszonozzam. Elmenekültél Angliába anélkül, hogy tudattad volna velem, mi a helyzet.
EMMA: Volna, volna. Kit érdekel, mi lett volna? Ugyanaz a helyzet most is. Ugyanaz. Úgy teszel, mintha érdekelnélek, majd hirtelen visszalépsz. Karót döfsz a szívembe. Nem értelek. Mitől félsz? Vagy ha nem félsz… miért csinálod ezt velem? (szünet) Lassan úgy érzem, megőrülök.
TOM: (felkel, Emma székéhez megy) De most itt vagyok. Helyrehozhatunk mindent.
EMMA: (könnyes szemmel felnéz) Most miről beszélsz?
TOM: Kíváncsi vagy az én verziómra is? Mikor a barátnőmről beszéltem neked. Az egyedüli ok, amiért elutasítottam, mert azt gondoltam, talán találkozom még veled, talán egyszer elmondhatom, mit érzek. Igazad van. Erkölcsileg nem lett volna helyes a kapcsolatunk akkor, de most egészen másról van szó…
EMMA: Nem! (megrázza a fejét) Nem tudok többé hazugságban élni. El kell mennem. Meg kell találnom önmagam, hogy mi az, amit én szeretek. Mihez van tehetségem. Messze tőled, hogy végre kilépjek ebből az árnyékvilágból.
TOM: De most nem mehetsz el. (Emma karjába kapaszkodik.)
EMMA: Ugyan, mi tarthat vissza?
(Tom, lassan, közelebb hajol Emmához, és megcsókolja.)

(Fény le.)
(Vége az első felvonásnak)

MÁSODIK FELVONÁS

ELSŐ JELENET

Emma hálószobája. Ugyanaz a halk, klasszikus zene szól, mint az előző jelenetben. Fény. A színpadon Emma franciaágya. A takaró alatt két ember. Emma lassan kinyitja a szemét, és maga mellé néz. Nyugtázva a férfi test látványát, visszafekszik. Majd kb. három másodperc után riadtan felül. És lassan újra a férfi testre néz. Gyorsan kicsomagolja magát a takaróból, - egy melltartó és bugyi van rajta-, és talpra ugrik. A tükörhöz rohan, belenéz, megdörgöli az arcát. Újra az ágyra pillant.
EMMA: Jesszus! (dünnyögi magában)
(Megpillant egy doboz cigit az éjjeli szekrényen. Lassan odalopózik, de ahogy a cigiért nyúl, a test megmozdul. Emma riadtan rántja vissza a kezét. A test felhördül, majd átfordul a másik oldalára és alszik tovább. Emma újra a cigiért nyúl. Dühösen kifújja a levegőt. Kivesz egy szálat, és a szájába teszi. Elszántan öngyújtó után kutat, de nem leli sehol. Ha már úgyis a levetett ruhák közt kotor, felemeli a ruháját, és magára ölti. Elindul az asztal felé, ahol végre talál egy öngyújtót. Lehuppan egy székre, és megpróbál cigarettára gyújtani. Az öngyújtó nem működik. Végül feladja, és a földhöz vágja. Idegesen a hajába túr. Keresztbe teszi a lábait, és hatalmasakat szippant a meg nem gyulladt cigarettából. Kisvártatva azt is földhöz vágja. Tom újra megfordul az ágyban. Emma lassan, óvatosan oldalra fordítja a fejét. Majd felkel, és cipőt húz. Felveszi a kabátját és az ajtó felé indul. Épp eltűnik a színpadról, mikor Tom az ágyon felkönyököl, és utána szól.
TOM: Emmike! (Emma pár másodperc múlva furcsa, erőltetett mosollyal az arcán, visszalép az ajtóba.) Emma, mit csinálsz?
EMMA: Gondoltam, megsétáltatom a kutyát.
TOM: De nincs is kutyád.
(Szünet)
EMMA: Hát, majd veszek egyet.
TOM: Most? Hajnali hatkor?
(Emma idegesen kapkodja a levegőt.)
EMMA: Ismered a nagy bölcsességet: „Ragadd meg a napot”! (sarkon fordul, és távozni készül. Tom kiugrik az ágyból, és utána szalad.)
TOM: Emma! Emma! Várj! (Visszacipeli Emmát a szobába) Tudom, hogy most talán kissé meg vagy rémülve.
EMMA: Kissé!?
(Tom átkarolja Emma vállát, Emma leveszi magáról a férfi karját.)
TOM: Tudom, talán váratlan volt…
EMMA: Váratlan!?
TOM: Jó, az időpont nem a legmegfelelőbb volt, elismerem…
EMMA: Nem a legmegfelelőbb!?
TOM: Most visszhangot játszol? (szembefordul a nővel)
EMMA: Visszhangot? (szünet) Mi a fene történt?
TOM: Nem emlékszel?
EMMA: Nem sokra. Biztos a sokk hatására időkiesésben szenvedek… (Tom nevet) Én nem viccelek! Van ilyen. Hatalmas trauma ért és…
TOM: Ugyan, mi lehetett annyira megrázó?
EMMA: (az ágyra mutat) Még kérded?
TOM: (vigyorogva) Én máshogy emlékszem vissza a dolgokra. Nem volt az akkora sokk.
EMMA: Lefeküdtünk?
TOM: (büszkén) Oh, igen!
EMMA: Oh, nem! (kétségbeesetten a székre rogy, és az asztalra könyököl.)
TOM: Most mi a baj? Azt hittem, te is ezt akarod!
EMMA: Én ilyet biztos nem mondtam!
TOM: Oh, dehogynem!
EMMA: Normális esetben ki sem ejteném a számon azt a szót, hogy szex! Főleg nem előtted!
TOM: Azt mondtad, hogy szeretsz. Már évek óta.
EMMA: (felnéz) És ez neked egyet jelent a szex-szel??
TOM: (széttárt karokkal) Nem ellenkeztél.
EMMA: (halkan) Erőtlen voltam.
TOM: (megemeli a hangját) Most mit drámázol, az ég szerelmére? (szünet) Mit kell itt gyártani a problémákat? Te szeretsz engem, én szeretlek téged. (Emma felnéz. Most először hallja Tomtól a „szeretlek” szót.) Igen, hülyék voltunk, hogy ennyi időt elvesztegettünk, de örülnünk kellene, hogy most végre minden rendben van! Te meg most jössz azzal, hogy: „Jaj, Istenem, megszegtem a cölibátust! Odadobtam magam annak a férfinek, akit szeretek, mekkora bűn, büntess meg, vagy elégek a pokolban!”
EMMA: (halkan, érdektelenül) Hipp-hopp, hogy elszállt a nyugalmad. Persze, mikor az agyad helyett más irányít…
TOM: Hülye vagy!
EMMA: Nem. Csak ez vagyok én! Nem ismersz engem! (Tom felé fordul) Igen, tudod, hányszor vágytam arra, hogy együtt lehessünk? Összeszámolni sem tudom. De az utóbbi időben elgondolkoztam azon, hogy talán tényleg megtörténhet a dolog. (szünet) És elkezdtem rettegni a gondolattól.
TOM: (leguggol mellé) De miért?
EMMA: Már mondtam egyszer! Én nem az vagyok, akinek képzelsz. Az vagyok, amivé tettél. És ha egyszer melletted sikerülne azzá lennem, aki valójában vagyok, akkor már nem tetszenék neked. Én ebbe pedig belebetegednék. És téged is becsapnálak. Ez az, amit nem akartam soha! Ezért akartam, titokban, soha, soha, hogy ez megtörténjen.
TOM: De én nem azért szeretlek, akinek hiszlek, hogy vagy.
EMMA: Tessék?
TOM: Muszáj nekünk ilyen bonyolultan beszélgetnünk? (Mosolyog, és megfogja Emma kezét) Nem tudom megmondani, mit szeretek benned. Ha meg tudnám, akkor az nem is lenne igazi szerelem. Szeretem a járásod, az illatod, a kis dilijeidet…
EMMA: (hitetlenkedve) Kérlek!
TOM: Tudod, mi a te bajod? (Emma kérdőn néz rá.) Nem hiszel magadban. Nem hiszed, hogy neked is vannak értékeid, amik mások számára talán vonzók lehetnének…
EMMA: Kétlem, hogy bárkinek is vonzók lennének az idegkitöréseim.
TOM: Anélkül nem is te lennél Emma. Az én Emmikém.
EMMA: De most mondom, hogy az én értékeim, amiket te az én értékeimnek hiszel, azok nem az enyémek.
TOM: Fejezd már be ezt az „én nem az vagyok, aki vagyok, akinek hiszel, hogy vagyok, mert talán nem is vagyok, csak te hiszed azt, hogy vagyok, mert igazából nem is vagyok” dolgot! Miért nem próbálhatnánk meg? Ha nem megy, akkor legalább azt is megtudjuk, és nem dobunk el magunktól egy olyan lehetőséget, ami talán mindkettőnkből a legjobbat hozza ki, és aminek elszalasztását talán mindketten nagyon megbánnánk. (szünet) Különben is. Lehet, hogy én sem az vagyok, akinek hiszel, hogy vagyok, csak az vagyok, akivé tettél, mert én voltam, aki voltam, és leszek, aki leszek, de vagyok, aki nem voltam, mert te megváltoztattad az életem, és ezáltal azt is, aki vagyok, vagy akivé lettem.
EMMA: (gondolkodik, mintha elmosolyodna) Talán igazad van.
TOM: Igazam van! (Emma most már szélesebben mosolyog.) Na, gyere! Rámoljunk össze, felöltözöm, és meghívlak valami reggeli finomságra.
EMMA: (halkan, boldogan) Oké.

(Fény le.)


MÁSODIK JELENET

Tom és Emma egy asztalnál ücsörögnek. Valamit esznek, és kávét isznak. Halk susmus, nevetgélés. Tom átnyúl az asztal fölött és megfogja Emma kezét. Szerelmes pillantásokat vetnek egymásra. Megérkezik Di is. Megpillantja a párt. Előbb meghökken, majd zavartan elfordul. Emmáék nem veszik észre, hogy ott van. Di majd meggondolja magát és az asztalhoz lép.
DI: Nicsak! Nicsak!
EMMA: (széles vigyorral) Szia Di!
TOM: (nem olyan lelkesen) Oh, szia.
DI: Mi folyik itt? Csak nem az, amire gondolok?
EMMA: Attól függ, hogy mire gondolsz. (Mosolyog, majd Tomra pillant, és megszorítja a férfi kezét.)
DI: Jó ilyen boldognak látni.
TOM: (fészkelődve a székén) Mi járatban erre?
DI: (Tomnak) Emmát kerestem, de nem volt otthon, úgy gondolom, (Emmának) a mobilod sincs nálad.
EMMA: (észbe kap, és a kabátja zsebéhez nyúl) Uh, nem, azt hiszem, nincs. Bocs.
DI: (kelletlenül, krahácsolva) Khm. Igen. Hát, akkor nem is zavarlak titeket…(indulni készül)
EMMA: Majd hívlak! (Búcsút intene, de ekkor megszólal Tom telefonja.)
TOM: Oh, a francba! Ne haragudj, de ez most fontos, fel kell vennem!
EMMA: Persze, csak nyugodtan!
(Tom felkel az asztaltól, Emma nézi, ahogy elmegy. Di kapva kap az alkalmon és visszamegy az asztalhoz.)
DI: Ezt nevezem!
EMMA: (a boldogságtól úszva) Tudom!
DI: Csak azt akartam mondani, hogy vannak híreim a tudod kiről.
EMMA: Kiről?
DI: Nem mondom ki, mert akkor megütsz.
EMMA: (nevetve) Ezt milyen gyorsan megtanultad.
DI: Két, hatalmas ökölcsapás elég volt. (mosolyog) Felhívott.
EMMA: (érdeklődve) Igen? És mit mondott?
DI: Hogy jaj, dehogyis utál, meg milyen butaság ez, és csak meg kell értenem, hogy iszonyatos időszakon megy most keresztül, és nem azért, mert velem van baja, csak egyszerűen most senkihez nincs türelme, és majd felhív, ha…
EMMA: Kitisztult a feje.
DI: Ja.
EMMA: Ez hülye. Skizofrén, pszichopata. Hagyd a francba!
DI: Most már tökmindegy.
EMMA: (rémülten) Miért?
DI: Mert már…
(Tom visszajön. Kissé nyúzott.)
EMMA: Valami baj van?
TOM: Nem, csak el kellene mennem, ha nem baj.
EMMA: Oh! (feláll)
TOM: Tudom! Azt ígértem, hogy maradok, de családi probléma merült fel.
EMMA: Remélem, nem komoly.
TOM: Anyukámat kórházba kellett szállítani.
EMMA: Te jó ég! (végigsimítja Tom karját) Mi van vele?
TOM: Nem tudom.
EMMA: Menj! Gyorsan!
TOM: Ne haragudj! (mondja, és megcsókolja Emmát) Majd hívlak!
(Emma bólogat. Tom elrohan. Emma döbbenten áll.)
DI: Szóval már nem így érzek iránta. (szünet) Hallod?
EMMA: Jó. (A kijárat felé néz)
DI: Hallottad, mit mondtam?
EMMA: (visszatérve a valóságba) Bocsáss meg! Tessék? Ne haragudj, nem figyeltem.
DI: Ne aggódj az anyukája miatt! Biztos nem lesz semmi baj!
EMMA: Remélem. (szünet) Kérsz valamit inni? Enni?
DI: Nem, kösz.
(Szünet. Leülnek.)
EMMA: Uh, basszus!
DI: Mi az?
EMMA: Szerinted fizetett? Mert nálam nincs pénz.
DI: Majd kisegítelek.
EMMA: Jaj, köszi. (szünet) Szóval, mi van most?
DI: Mivel mi van?
EMMA: Chris-szel.
DI: Ja, hogy már nem úgy érzek iránta.
EMMA: Nem? Hm. Jó. Ez most elég váratlanul jött. Vagy csak így kiszerettél belőle?
DI: Van más.
EMMA: (szóhoz sem jut, csak meglepetten bámul) És… ö… ki az?
DI: Ez most… inkább találd ki.
EMMA: Jaj, ne! Mondd meg! (szünet) Jó, hát… akkor… ismerem?
DI: Igen.
EMMA: … és… nem tudom. Segíts!
DI: Nem! Találd ki!
EMMA: De most miért nem tudod elmondani?
DI: Mert olyan ciki.
EMMA: Hidd el, én már semmin nem lepődök meg.
DI: Nem baj. Naaa!
Emma. Hát jó! A suliból valaki?
DI: Nem.
EMMA: Akkor nem tudom!
DI: Dee!! Na jó… az esete Chriséhez hasonló.
EMMA: Ő is elmebeteg?
DI: (mosolyog) Nem.
(Emma belekortyol a kávéba, ami már kihűlt. Undorodva köhécsel egyet.)
EMMA: Hát, akkor honnan tudjam, az ég áldjon meg!? Ő is jogász?
DI: Igen.
EMMA: Nem tu… Taylor?
DI: Aha!
EMMA: Hát de… hát de… Taylor? Fúha, és ez most hogy jött?
DI: Nem tudom.
EMMA: És miért nem tudtad elmondani? Miért kellett még a reggelimet is kitalálgatnom magamból érte?
DI: Nem tudom. Mert olyan ciki lett volna elmondani, hogy Taylor az.
EMMA: De miért lett volna?
DI: Mert nem tudtam, hogy fogsz reagálni.
EMMA: Ugyanúgy. Valahogy úgyis megtudom. Így vagy úgy. De nem voltam szörnyű?
DI: Nem.
EMMA: Na, és hogyan? Mit, mikor?
DI: Te ajánlottad őt az unokahúgom válóperéhez.
EMMA: Mert anyukámnak segítet jól kiforgatnia azt a szentfazék apámat.
DI: Tudom.
EMMA: És bevált?
DI: Nem tudom, de mivel az unokahúgom most odacuccolt hozzám, így mindig találkoztunk, mikor jött hozzá.
EMMA: De ugye tudod, hogy Taylor is hetero?
DI: Honnan tudod?
EMMA: Hát, volt neki pasija.
DI: Jó, az nem jelent semmit!
(Emma a poharába néz.)
EMMA: Fú, én kérek még egy kávét. (fellendíti a kezét és odajön hozzá egy pincérnő.)
Pincérnő: Parancsol valamit?
EMMA: Igen, még egy csésze kávét kérnék szépen.
Pincérnő: Egy pillanat. (elmegy)
DI: Te, ne az én számlámra költekezz itt, légy szíves.
EMMA: Hoppá, elfelejtettem. Majd otthon megadom.
DI: Na, de honnan tudod, hogy hetero?
EMMA: Hát onnan, hogy ismertem az emberét.
DI: Hát az régen volt. Azóta változhatott.
EMMA: Két hete szakítottak.
DI: Azóta változhatott.
EMMA: (nevetve) Igen. „Most, hogy Ron elhagyott, felcsapok leszbikusnak”.
DI: Miért? Van ilyen! Csalódik a férfiakban, és vált.
EMMA: Igen, ezen már én is gondolkodtam. De nem tudnám rávenni magam.
DI: Még Gillianre sem?
EMMA: Kizárt!
DI: Miért?
EMMA: (vállat von) Nem tudom, jó nő, de nem tudnám még megcsókolni sem.
DI: De miért nem?
EMMA: Nem tudom! Nem úgy vagyok beállítva.
(Megérkezik a kávé.)
PINCÉRNŐ: Tessék.
EMMA: Köszönöm. (Di-hez) De vannak olyanok, akik át tudnak váltani. Ki tudja, lehet, hogy csak bemesélik maguknak, hogy leszbikusok lettek.
DI: Lehet.
EMMA: Elvégre, ha régen szerelmesek voltak egy férfibe, hogy nem tudnak utána többé rájuk nézni, és csak nők iránt érdeklődni? Felfoghatatlan! (szünet) Neked tetszett valaha pasi?
DI: Ott volt Smithy.
EMMA: Hát, de… vonzódtál hozzá?
DI: Aranyos volt.
EMMA: Jó, de vonzódtál hozzá?
DI: Mit tudom én! Nem tudom, az milyen.
EMMA: Mint Chrishez.
DI: Az más. (Emma belekortyol a kávéba. Di gondolkodik.) De Taylorba nem vagyok szerelmes, csak tetszik.
EMMA: Helyes.
DI: Csak mondom.
EMMA: Jó
(szünet)
DI: Mit gondolsz róla?
EMMA: Nem beszélek róla neked.
DI: De most miért nem?
EMMA: Mert nem akarom, hogy belelovalld magad. Úgy jársz majd, mint Chris-szel. Szerelmes leszel egy heteroszexuális nőbe, aki aztán nem viszonozza az érzéseidet és a végén te esel pofára megint, és csak bántani fogod magad vele és én ezt nem akarom. Ebben nem segítek.
DI: De nem vagyok szerelmes Taylorba!
EMMA: Akkor meg ne is beszéljünk róla. Mert minél többet beszélsz róla, annál többet gondolsz rá. És ha már napi huszonhárom órában rágondolsz, az már gyanúsan sok.
DI: Ott még nem tartok.
EMMA: Jó, nem huszonhárom órát, csak tizenhatot, mert néha aludni is kell.
DI: (mosolyog) De csak tetszik.
EMMA: Egyelőre. És nem akarom beléd beszélni, hogy őt is szereted, mert a végén úgyis csak te sérülsz meg. Mert nyilván te is törődsz vele, érdekel, amit mond, és ha ő elfelejt valamit, ami számodra fontos, vagy épp rossz napja van és picit durcásabban szól hozzád, az neked nagyon rosszul esik, mintha megforgatta volna benned a kést, de nem azért, mert nem szeret, vagy mert közömbös, hanem mert nem úgy érez, és nem is feltételezi rólad. -
DI: (egyszerre) Feltételezi rólam. Pontosan.
EMMA: Látod, csak te fogod fel akkora problémának, hogy kedvetlenebbül köszön- jó, mondjuk Chris tényleg bunkó-, de a lényeg, hogy mindig annak a véleménye számít, aki fontos neked. És mindig az bánt meg a legjobban, aki hozzád a legközelebb áll. Akár akarattal, akár akaratlanul.
DI: Tudom.
EMMA: Jó. Akkor én befejeztem a Taylor és Chris témát, és azt ajánlom, hogy te is fejezed be.
DI: De nem biztos, hogy hetero.
EMMA: (lemondóan) Jó, akkor nem az.
DI: A pasiját sem szerette.

(Fény le.)


HARMADIK JELENET

Egy héttel később. A színpad kávéházból Emma lakásává változik. Egy dívány áll a színpad közepén. Előtte egy kis asztal, mellette egy szék. Emma az ajtóhoz siet, Tom belép.
TOM: Szia!
EMMA: Szia! (megcsókolják egymást)
TOM: Húha, látom, jól megkóstolt egy szúnyog, vagy mi volt az.
EMMA: Igen, engem imádnak. Ha ötszáz másik ember is van a szobában, tuti, hogy akkor is engem találnak meg. (int neki) Gyere be. (A dívány felé indulnak.) Anyukáddal mi van?
TOM: Múlt héten egész végig ott őriztük a kórházban. Én is csak annyit tudok, amennyit a telefonban mondtam. Minden esetre a nővérem ott van vele, szóval nem lesz gond. Ha pedig igen, akkor csörögnek. A hajnali 5-ös géppel jöttem. Akkor még békésen szunyókált. (Tom Emma karjára néz) De figyelj, ez elég csúnya. El kellene vele menned orvoshoz.
EMMA: Egy szúnyogcsípéssel? Nem fogom kiröhögtetni magam.
TOM: De ez túl nagy. És túl piros. Nem fáj? (hozzáér a piros folthoz)
EMMA: Au! Ne nyomkodd!
TOM: Szerintem, nézesd meg valakivel, mert ez nem normális.
EMMA: Megtámadott egy mutáns szúnyog?
TOM: De menj ám el vele orvoshoz! Tudom, hogy csak akkor mész, ha már haldokolsz, de azért ez esetben tehetnél kivételt.
EMMA: Jó, majd megnézetem.
TOM: Ha kell, én viszlek el.
EMMA: Mondtam, hogy megnézetem.
TOM: Magamhoz láncollak, és bevontatlak a rendelőbe.
EMMA: Értem.
TOM: Ha kell, le is foglak.
EMMA: Jó, értettem elsőre is! (Nevet és átkarolja a férfit.)
TOM: (halkan) Figyelj csak!
EMMA: Hm?
TOM: Miért érzem azt, hogy ismerlek, de igazából nem is?
EMMA: Most már te is félrebeszélsz? Ez az én szokásom.
TOM: Nem, most komolyan. Alig tudok valamit, például a családodról.
EMMA: Jaj, ne! Beszélek neked bármiről, csak arról nem.
TOM: De miért nem?
EMMA: Mert az én családom szörnyű. (Leülnek a díványra)
TOM: Nem hiszem el. Ha olyan szörnyűek, akkor te hogy lehetsz tökéletes?
EMMA: Hah! Rossz a látásod, édes szívem! Jó messze járok én a tökéletestől! Csillagászati szempontból a tökéletesség szerintem a Nap, én meg még a Plútó keringési pályájára sem tudok ráállni.
TOM: Csak a kedvemért.
EMMA: Gyorsvázlatban?
TOM: Legyen.
EMMA: A bátyám egy pszichopata, a húgom, bár ő még javulhat…áruházi kis csirke, aki minden jött-menttel összeáll. Anyám, mióta megtalálta élete egyetlen szerelmét, úgy 7 éve, elfeledkezett a gyerekeiről, és egyedüli témája a kedves barátja, és az ő kalandos történetei. Apám alkoholistából kifejlődött vallási fanatikus, kinek 25 év után jutott eszébe, hogy elmulasztotta az apaság kötelező feladatait, és további hasonszőrű rokonainkkal próbálják megtéríteni a család hitetlen ágát. Öhm…testi defektekről is tartsak kiselőadást?
TOM: Nagyon borúlátó vagy.
EMMA: Nos, nem csoda. Megjegyzem, édesapám ágán 3 rokon hullott el rákban, így azt hiszem, kezdek félni.
TOM: Részvétem.
EMMA: Ja, és… nekem sem ajánlatos tovább szaporodnom, hátha a gyerekeim örökölnék a hibás géneket. Mert képzeld csak el, ha egy pszichopata, vallási fanatikus, riherongy lányom lenne, akinek egyedüli témája Isten, és a papok molesztálása, és a rák ellenszerének sikertelen felkutatása?
TOM: Emma, ez már nagyon morbid.
EMMA: Bocs, ha elszaladt velem a ló.
TOM: Egészen új oldaladról ismertelek meg.
EMMA: Akkor kezdődnek a gondok, mert sajnos, ha kibontakozom, akkor ennél már csak rosszabb lesz.
TOM: Tudod, észrevettem, hogy nagyon sokszor használsz olyan szavakat, mint például: elmebeteg, pszichopata, szociopata, skizofrén. -
EMMA: (felszabadultan, mosolyogva) Szavam járása, bizony, bizony.
TOM: (komolyan, elmélkedve) Ezek nagyon erőteljes, kifejező szavak. Azt gondolom, hogy gyerekkorodban nagyon sok dolgot elfojthattál magadban.
EMMA: Ezt miért mondod?
TOM: Annyi az elfojtott düh, és cinizmus benned. Néha már-már azon gondolkodom, hogyan tudsz együtt élni ezekkel.
EMMA: Az előbb, mintha azt állítottad volna, hogy alig tudsz rólam valamit. Mégis mikor állítottad fel magadban ezt az elméletet?
TOM: Ne rajtam köszörüld a nyelved, légy szíves.
EMMA: Nézd, tény, hogy az utóbbi időben sokkal közelebbi viszonyt alakítottam ki a barátaimmal, mint a családommal, de ez még nem jelenti azt, hogy megkeseredett ember vagyok. Igen, nem volt könnyű életem, és soha senkinek nem meséltem el, hogy mik történtek velem, de csak azért, mert minden a sebek feltépésével járna, és nem szándékozom mindazt a rosszat visszahozni az életembe. Jelenleg boldog vagyok. Ez így nekem jó.
TOM: A gyerek dolgot komolyan mondtad?
EMMA: (hideg rázza) Nem kell gyerek.
TOM: De miért nem?
EMMA: Mert nem szeretem őket.
TOM: De nem lehet beskatulyázni a gyerekeket sem.
EMMA: (émelyeg) De nem…
TOM: Jól vagy?
EMMA: Nem.
TOM: (aggodalmasan) Miben segítsek? Hozzak vizet? Valamit?
EMMA: Csak…fektess le…nem…nem érzem a lábam.
TOM: Így jó? Emma! Emma! A franc! (rázogatja a nőt. Semmi reakció. A telefonjáért nyúl, ekkor megcsörren.) Hallo? Én…(lehajtja a fejét. Nagy levegőket vesz.) Amint tudok, megyek, de most még valamit el kell itt intéznem. (Tom leteszi a telefont, és valakit hívni készül, ekkor Emma kinyitja a szemét.)
EMMA: (gyengén) Mi történt?
TOM: Azt hiszem, elájultál. Ne hívjak orvost?
EMMA: Ne. Csak maradj mellettem egy kicsit, amíg jobban leszek.
TOM: Nem tudom…
EMMA: Mit nem tudsz?
TOM: Most hívott a nővérem. Édesanyám meghalt. Seattle-be kellene utaznom. De nem hagyhatlak itt.
EMMA: Menj csak! Megértem. Majd áthívom Di-t.
TOM: Biztos?
EMMA: Biztos vagyok benne, hogy úgyis van egy csomó mondani valója.
(Ekkor kopogás hallatszik. Tom ajtót nyit, Di az.)
TOM: Szia. Jó, hogy jössz! El kell mennem, de Emma rosszul van. Megkérhetlek, hogy tartsd szemmel egy kicsit?
DI: (rémülten) Persze. Mi történt?
TOM: Nem tudom, elájult. De nem akarta, hogy orvost hívjak. Nekem viszont sürgősen el kellene mennem.
DI: Jó, én maradok.
TOM: (megkönnyebbülten) Nagyon szépen köszönöm, Dianne!
(Di bólint, Tom elviharzik. Di közelebb lép a díványhoz, amin Emma fekszik.)
EMMA: Egyszer azt mondtad, hogy van valami gyertya, amivel ki lehet tisztítani az energiapályáinkat, mert akkor leszünk betegek, ha az megsérül.
DI: Igen.
EMMA: Azt mondd meg, hogy mi a franccal sértettem meg a saját energiamezőimet?
DI: (megrázza a fejét, aggódik. Leül.) Jaj, ez nem így megy.
EMMA: Akkor hogy?
DI: Ebbe most nem akarok belemenni. Mi történt?
EMMA: Csak megszédültem, ennyi.
DI: Tom nagyon aggódik. Biztos, hogy többről van szó. (Emma karjára pillant.) Ez mi?
EMMA: Szúnyogcsípés.
DI: Nagyon ronda. Megnézetted már valakivel?
EMMA: Fejezzétek be! Úgy beszéltek, mintha valami halálos beteg lennék! Ez egy rohadt szúnyogcsípés. Én megszédültem, ti meg már temetni készültök. (szünet) Különben is, tudom, hogy mi bajom van.
DI: (rémülten) Mi?
EMMA: Addig nem mondom, amíg nem vagyok benne biztos, de több mint valószínű. És ha beigazolódik, akkor ideges leszek.
(Szünet. Di témát vált.)
DI: Kíváncsi vagy, hogy miért jöttem?
EMMA: (megpróbál felülni) Persze.
DI: Hohó! Csak feküdj vissza. (Emma kelletlenül visszafekszik.) Rájöttem, hogy mégsem szeretem Taylort.
EMMA: No, aztán miért nem?
DI: Mert szemét dög. (Emma nevet) Kihasználta a volt pasiját. Csak azért kellett neki, hogy spanyolul tanítsa. Soha nem is szerette.
EMMA: Tudom.
DI: És azt mondta, hogy égett volna vele bárki előtt, mert cigánynak nézett ki.
EMMA: Ez valóban nem szép dolog. (szünet) Szóval akkor nem fogsz rá szerelmi kötést tetetni?
DI: Most nem tudom, mit jössz mindig ezzel. Te is tetettél Tomra.
EMMA: (nevetve) Az pillanatnyi elmezavar volt.
DI: Kétszer!
EMMA: Bárhogy is! Már nem hiszek benne. Úgysem használt.
DI: Honnan tudod, hogy nem azért vagytok együtt?
EMMA: Sehonnan. (gondolkodik) Szeretném azt hinni, hogy nem amiatt.
DI: Különben is. Ha Taylor nem is lenne ilyen szemét, akkor is olyan sík.
EMMA: Én mondtam, hogy nem egy észlény, no meg hogy hetero.
DI: Hát, hadd legyen. Nekem nem kell. (szünet) Azt se tudja, mi az a feng-shui.
EMMA: Jó, hát azelőtt én sem tudtam. Én is csak miattad tudom.
DI: Jó, de akkor is. Még a Starbucksban sem járt.
EMMA: Lehet, hogy máshol iszik.
DI: De mi az, hogy nem jár a Starbucksba? Oda mindenki jár!
EMMA: De ezek nem olyan súlyos dolgok. (a fejéhez kap)
DI: (rémülten) Mi az?
EMMA: Semmi, csak kicsit megszédültem.
DI: Figyelj, beviszlek a kórházba. Megnézik, mi bajod, és jövünk haza, oké? (szünet) Illetve, sajnos, nem tudok ott maradni veled, mert ott kell lennem egy ülésen az unokahúgommal, és Taylorral. Tudod, én vagyok a tanú. Mily’ öröm. De aztán jövök. És ha kell valami, akkor majd elérsz.
EMMA: De én utálok kórházba menni.
DI: (felsegíti az ágyról) Most az egyszer nincs más választásod.
(fény le)

NEGYEDIK JELENET

(Emma a sötét színpad közepén áll. Gondolkodva áll. Karján az összehajtott kabátja csüng. Megérkezik egy szakállas férfi. A színpadon halvány fény. A háttérben úgy tűnik, mintha egy paraván, és egy orvosi ágy lenne.
DR STEPHENSON: A saját felelősségére elmehet.
EMMA: (halkan, gondolkozva) Inkább maradnék.
DR STEPHENSON: Ez egy sajnálatos eset, általában nem sokat segíthetünk ilyenkor.
EMMA: De az előbb még azt mondta, hogy még van remény.
DR STEPHENSON: Az van. Remény, az mindig van.
EMMA: Annyira fel tudja vidítani az embert!
DR STEPHENSON: (kinyújtja a karját) Ne aggódjon! Szerencsére még időben bejött. Ez a meningitisz korai fázisa.
EMMA: Agyhártyagyulladás, ugye?
DR STEPHENSON: Igen. (szünet) Sajnos azonban a fehérvérsejt-szám a kritikus ponthoz közelít.
EMMA: Tehát, mi a teendő?
SR STEPHENSON: Szeretnénk itt tartani pár napra megfigyelésre.
EMMA: Megfigyelésre? Ez úgy hangzik, mintha most akarnának rájönni, hogy mi a teendő, mintha én lennék a kísérleti alany. Végignézzük, milyen keserves kínok közt hal meg, aztán TALÁN kifejlesztjük a vakcinát.
SR STEPHENSON: (türelmetlenül) Több ezer embert kezeltünk már agyhártyagyulladással.
EMMA: Remek! És hány százalék élte túl?
ST STEPHENSON: (tudományosan) Nos, azt kell mondanom, hogy kilencvennyolc százalékban sikeresek voltunk.
EMMA: Nem szeretnék beletartozni a másik két százalékba.
DR STEPHENSON: Biztosíthatom asszonyom, hogy jó kezekben van nálunk. Az agyhártyagyulladás korai szakaszában jött el hozzánk, minden esélye megvan a túlélésre. (szünet) Bár komplikációk mindig felléphetnek.
EMMA: (felcsattan) Miért csinálják ezt folyton?
DR STEPHENSON: (összevont szemöldökkel) Nem igazán értem.
EMMA: Először mindig megnyugtatják az embert, aztán hozzáteszik, hogy de az se kizárt, hogy keserves kínok közt fog elpusztulni…
DR STEHENSON: Csak tudattam önnel a felmerülő lehetőségeket.
EMMA: Hát, nagyon köszönöm. (szünet) Azt hiszem, inkább maradok, és az önök kezébe teszem az életem. (mosolyog)
DR STEPHENSON: Nagyon helyes. Máris beküldök egy nővért a kórházi váltóruhájával.
(Emma bólint. Az orvos kimegy. A színpad hátsó része is fényt kap. Emma az ágyhoz sétál és leül rá. A feje tetejére helyezi a kezét. Gondolkodik. Megérkezik a nővér egy kék kórházi köpennyel.)
NŐVÉR: Ha kell valami, csak nyomja meg a piros gombot az ágya mellett.
EMMA: Köszönöm. (A nővér Emma kezébe adja a köpenyt, és kimegy. Emma gyanús tekintettel vizsgálja a köpenyt. Mintha vérfoltokat keresne rajta. „Vajon kimosták?” - gondolja. A paraván mögé megy átöltözni. Lassan az ágyhoz indul, megpróbálja hátul összefogni a köpenyt, nehogy szétnyíljon, és bemászik az ágyába. Fáradtan kiengedi a levegőt. A plafont nézi. Hamarosan Di rohan be az ajtón.)
DI: Jesszus úristen!
EMMA: Őt most inkább hagyjuk ki ebből.
DI: A telefonban nem mondtad, hogy benntartanak.
EMMA: Mert akkor még nem tudtam. De mivel te hoztál be, és pénz meg nincs nálam taxira, nem tudtam volna máshogy hazamenni. Bocs, hogy el kellett, hogy rángassalak az ülésről.
DI: Nem baj, itt vagyok. Bár látom, már nincs szükséged a segítségemre.
EMMA: Örülök, hogy bejöttél. (szünet) Tudod, már kezdtem a legrosszabbtól félni.
DI: Hogy érted?
EMMA: Azt hittem, terhes vagyok. Azt hittem, hogy ez lehet a legrosszabb. Erre most itt fekszem agyhártyagyulladással. (szünet) De jó, hogy itt vagy. Különben HALÁLRA unnám magam.
DI: Normális voltál az orvosokkal?
EMMA: Dehogyis! Tudod, hogy utálom őket! (Di nevetve az ágy mellé tol egy széket és leül.)
DI: Tudom, ezért kérdeztem.
EMMA: Nem akarom, hogy egy sima megfázásból ebolát csináljanak!
DI: Ezek szakemberek.
EMMA: Igen, szakemberek abban, hogy tegyék el az embert láb alól. Mint a dédi mamám, … vagy Melissa férjét.
(Szünet.)
DI: Véletlen baleset volt.
EMMA: Hát, igen. Ettől félek én is. (megfogja a ruhája szélét.) Szerinted hány ember halt már meg ebben a ruhában?
DI (nevetve) Túlreagálod a dolgot.
EMMA: Hát, nagyon remélem!
(szünet)
DI: Mi a baj?
EMMA: (reszketve, halkan) Agyhártyagyulladás.
DI: De…hogy?
EMMA: Emlékszel pár éve arra az afrikai vírusra, amit szúnyogok és madarak terjesztettek a Central Parkban?
DI: De az nem lehet! Folyamatosan permeteznek, és mindent megtesznek, hogy elkerüljék az újabb járványt. (Emma felráncolja homlokát, és széttárja a karját.) Várj egy picit… (Di felugrik, és hátrébb lép. A szájához kapja a kezét.) Ezek szerint te is fertőzöl!
EMMA: Csak cseppfertőzés útján. De ne félj, nem foglak leköpni. (mosolyog) DI: (lassan, bizonytalanul visszaül). Tom hol van?
EMMA: Városon kívül.
DI: Tudom, de hol?
EMMA: Reggel meghalt az anyja. KÓRHÁZBAN. (szünet) Mindegy. A temetés ügyében intézkedik… no és persze búcsút vesz tőle.
DI: Beszéltél vele? (Emma bólogat) Gondolom, nem valami boldog most, hogy te is kórházban vagy.
EMMA: Attól elég távol áll, igen.
DI: Mitől halt meg az anyukája?
EMMA: Az orvosoktól.
(Kellemetlen csend. Szünet.)
DI: Tomot nem fertőzted meg? (Emma nem válaszol. Gondolkodik.) Oh, egyébként… bár nem tudom, most mennyire érdekel…
EMMA: Mondd nyugodtan. Most nem tudok csak úgy felkelni, és elrohanni.
(Összemosolyognak)
DI: Ha tudtam volna, hogy ennyire beteg vagy, hamarabb jöttem volna, csak…szóval. Taylorral beszélgettem.
EMMA: Most mégsem utálod?
DI: Nem. Mert rájöttem, hogy igaz, hogy a pasijával bunkó volt, de velem soha sem. Nem olyan, mint Chris, aki lépten-nyomon belém rúgott.
EMMA: És mi van azzal, hogy sík?
DI: Nem baj. Senki sem tökéletes. (szünet) Még a kis testi hibáit is imádom. A szemüvegét, a kis szeplőit, a kis kiálló nyuszifogait.
EMMA: És nem vagy belé szerelmes.
DI: De… talán… azt hiszem.
EMMA: Az ég áldjon meg! Én figyelmeztettelek!
DI: De most miért akarsz minden áron lebeszélni róla?
EMMA: Már mondtam. Ez egy olyan dolog, amibe nem érdemes belelovallnod magad, mert a végén nagyon-nagyon megsérülsz. Hallottad már azt a kifejezést, hogy a szerelem, sötét verem?
DI: Igen, és?
EMMA: Ezt vedd szó szerint. Nagyon-nagyon mély verem, aminek soha nem látsz az aljára, és soha nem is érsz le az aljára, de egyre mélyebbre, és mélyebbre süllyedsz. Az elején még közel a felszín, még ki tudnál mászni, de ha nem teszed meg… akkor csak esélyt kapsz arra, hogy a kis falba vájt lyukakba kapaszkodva megpróbálj a felszínhez közel kerülni, de a vége úgyis mindig az lesz, hogy lezuhansz. És mindig keményre fogsz esni. És mindig fájni fog. És minél magasabbról esel, annál jobban fog fájni.
DI: (nem hajlandó elfogadni) Nem vagy lázas?
EMMA: Figyelj, rám. Ezt többet nem mondom el neked. Felejtsd el. Keress magadnak mást, mást,… leszbikust.
DI: (körbenéz) Kicsit halkabban, ha lehet.
EMMA: Miért szégyelled? Én se szégyellem, hogy hetero vagyok.
DI: Mert az az elfogadott.
EMMA: Az az elfogadott, amit te annak tartasz. És ha leszbikus lennék, talán felvállalnám.
DI: (halkan) Te könnyen beszélsz így feltételes módban.
EMMA: Mindegy. A lényeg, hogy nem csinálhatsz hülyét magadból. Taylor soha nem fogja viszonozni az érzéseidet.
DI: De nem tudhatod, hogy valóban nem. Lehet, hogy tényleg úgy van, ahogy mondtam. Hogy elege van a pasikból, és a nőknél keresi a vigaszt.
EMMA: És mi van, ha nem?
DI: És mi van, ha igen?
(Szünet. Gondolkodnak)
EMMA: Én csak téged nem szeretnélek megint ezer darabban a padlóról összesöpörni. Chrisnél is figyelmeztetnem kellett volna, már a legelején.
DI: Egyrészről azért megérte.
EMMA: Igen? És pedig?
DI: Hogy tudtam, milyen a szerelem. Ez olyan, mint Tom, és te. Te is örülsz, hogy bevallottad neki, nem? Így legalább tudod, milyen vele.
EMMA: (a fejét rázva) Az egészen más.
DI: Nem az! Lehet, hogy Taylornál minden másképp lesz. Lehet, hogy neki bevallom, mit érzek. Ki tudja? (szünet) Tegnap drágámnak szólított.
EMMA: Látszik, hogy brit. Szava járása.
DI: Nem érdekes. (szünet) Ő még soha nem bántott meg. És nem is tudná elképzelni róla, hogy ilyet tesz.
EMMA: Persze, hogy nem. De már mondtam, hogy lehet, hogy olyan dolgokkal is meg tud bántani, ami apróság, ami tényleg csak számodra bántó, és neked is csak azért, mert úgy érzel iránta.
DI: Mindegy. Úgysem tudsz lebeszélni róla. (Szünet.) Te érezted valaha, hogy valaki megfojt a szeretetével?
EMMA: Nem, miért?
DI: Taylor asztmás. Megnéztem, és az azt is jelzi, hogy mintha azt érezné, hogy valaki meg akarná fojtani a szeretetével. (gondolkodik) Talán nem kellene ölelgetnem.
EMMA: Tudod, nem mindenki szereti, ha ölelgetik. Én például, soha nem ölelgetek senkit. Nagyon ritkán. De ez még nem jelenti azt, hogy érzéketlen vagyok, de nem ölelkezem. (nevetnek) Ha valaki megölel, nem mondom, hogy mozdulatlanul állok, mondjuk, megütögetem a hátát, aztán „jól van, menjél”. De magamtól soha nem szánom rá magam. (szünet) Nagyon ritkán.
DI: Taylor is ilyen.
EMMA: De nem biztos, hogy attól van.
DI: Van egy ismerősöm, aki szintén asztmás, és azt mondta, hogy úgy érzi, mintha az emberek meg akarnák fojtani őt a szeretetükkel.
(gondolkoznak)
EMMA: Hát, próbáld ki. Ölelgesd, és ha asztmás lesz, hagyd abba.
(nevetnek)
DI: Hülye! Veled nem lehet normálisan beszélgetni!
EMMA: Pedig élvezd ki a dolgot, amíg lehet. (szünet) Szemétség lenne most elpatkolni. Pont most, mikor minden jól alakul.
DI: Befejeznéd ezt a „haldoklom” dumát? (Emma fáradtnak látszik.) Figyelj csak! Most hagylak pihenni. Ha kijöhetsz, szólj és hazaviszlek. Ha bármi kell, csak hívj.
EMMA: Köszönöm.
(DI bólint és kimegy. Emma a plafont nézi.)
(Fény le.)

ÖTÖDIK JELENET

Amíg A színpadot átrendezik. Tom áll a színpad elején, Egy székkel jött be, leül. Csak a színpad elüsülő fele kap fényt. Mozdulatlanul mered előre. Az emberek közben egy díványt tolnak mellé, és egy asztalt elé. A színtér olyan, mint Emma lakása. Emma egy otthoni ruhában jelenik meg újra. A teljes színpad fényt kap.
TOM: Jó itthon lenni, igaz?
EMMA: Jó érzés tudni, hogy még élek. (Mondja, és leül a díványra. Tom felkel a székről, és mellé ül.) Tudod, azon csodálkozom, hogy nem fertőztek meg valamivel cserébe.
TOM: Ugyan már!
EMMA: Nem először fordulna elő. (Tom megsimítja Emma haját.) Szólnom kellett volna Di-nek. Úgy volt, hogy ő hoz majd haza.
TOM: Biztosan meg fogja majd érteni.
EMMA: (nevetve) Ő amolyan sértődékeny típus.
(Elmerülnek egymás tekintetében.)
TOM: Úgy örülök, hogy semmi bajod!
EMMA: Neked se ártana kivizsgáltatnod magad.
TOM: Nem érzem rosszul magam.
EMMA: Az nem jelent semmit.
TOM: Az orvos azt mondta, hogy néhány nap a lappangási idő.
EMMA: Azért nem akarom, hogy valami bajod legyen.
TOM: (észbe kap)Oh! Ezt anyukám hagyta rám. (elővesz a zsebéből egy toldott-foldott sárga játék mackót.)
EMMA: Kedves tőle. (mosolyogva nézi a mackót)
TOM: Még a nagymamájától kapta. Halála előtt azt mondta, szeretné, ha a gyerekeim örökölnék majd.
EMMA: (játékosan, sejtelmesen) Ez ugye most nem rejtett célzás volt?
TOM: (nevetve) Nem, nem! Illetve, nem most, de remélem, hogy te is hasonlóképp gondolkodsz, mint én. Talán kicsit később, de…
EMMA: Mondtam. Nem vagyok oda a gyerekekért.
TOM: De nem minden gyerek pokolfajzat.
EMMA: (teljes komolysággal) Nem akarok gyereket. (szünet) Tom! (Tom szótlanul ül. Bólint.) Tom, ne haragudj! Én nem akartalak megbántani, de úgy érzem, nem vagyok képes arra, hogy felneveljek egy gyereket. Ahhoz hatalmas türelem kell, és ehhez az egyhez nekem sajnos nincs türelmem.
TOM: De itt lennék én. Nem egyedül kellene megbirkóznod a problémával.
EMMA: (megrázza a fejét) Hát, nem tudom. De nemigen hiszem, hogy gyereket akarnék vállalni. (szünet) Remélem, ettől most….
TOM: Nem, dehogyis! (szünet) Az érzéseim irántad ettől még nem változtak. Aztán még meglátjuk. Hátha később másképp gondolod majd az egészet.
EMMA: (bólint, lelkesen) Helyes! (feláll) Valamit mutatni akarok neked már régóta. Te maradj itt. (Végigsimítja a férfi vállát és kimegy. Kopogás hallatszik. Tom megy, hogy ajtót nyisson.)
TOM: Oh, Dianne!
DI: Drága Tom úr! (dühösen) Bemehetnék? Beszédem van a hölggyel.
TOM: Nézd, tudom, hogy szólnunk kellett volna, hogy én hozom el a kórházból, de meg kell értened…
DI: Oh, igen, rettentő jól esett, mikor közölték velem, hogy már elmentetek, kicsit hülyén éreztem magam, de nem ezért vagyok itt. (A szobába kiált) EMMA! (Tomhoz) Beengednél?
TOM: (az útjában áll) Szeretnénk egyedül lenni egy kicsit. Talán nem nehéz ezt megérteni…
DI: Oh, nem kell aggódni, nem leszek itt sokáig, csak néhány papírért jöttem, és már megyek is. (kiált) EMMA! (Semmi válasz. Tom és Di egymásra néznek. Di félrelöki Tomot) Valami baj van! EMMA!
TOM: EMMA!
(Mindketten kirohannak a színpadról.)
DI: Hívd a mentőket! (Hallatszik kintről. Tom behozza Emmát a karjában, és a díványra fekteti. Fölé hajol.)
TOM: Nem lélegzik.
DI: Engedj oda! (Félrelöki Tomot és mesterségesen lélegeztetni kezdi Emmát. Tom tehetetlenül áll a háttérben. Di Tomra üvölt) Ne állj ott, mint egy rakás szerencsétlenség! Csinálj már valamit!
TOM: De mit?
DI: Nem tudom! Mikor jönnek a mentők?
TOM: (az órájára néz) Most már lassan itt lesznek!
(Hirtelen mentősök rohannak be a színpadra.)
MENTŐS 1: Hol van?
DI: Itt!
(A mentős Emmához rohan.)
MENTŐS 1: Engedjen oda! (Di és Tom hátralépnek) Nincs pulzus!
MENTŐS 2: (elővesz két tappancsot, a mentős 1 a földre fekteti Emmát.) Töltés háromszázra. (vár) Kész! Hátra!
MENTŐS 1: (Emmára erősíti a szívmontort) Semmi.
MENTŐS 2: Töltés háromszázhatvanra! (szünet) Kész! Hátra!
MENTŐS 1: Semmi!
MENTŐS 2: Újra! (szünet) Kész! Hátra!
MENTŐS 1: Semmi. Ez így nem fog menni. Be kell vinnünk!
MENTŐS 2: Lehet, hogy már túl késő. (Tomhoz fordul) Mióta van ilyen állapotban?
TOM: Úgy öt perce.
MENTŐS 1: Akkor még van remény! Be kell vinnünk!
(Mentős 2 bólint, megemelik Emmát, egy hordágyra fektetik, és az időközben besereglett többi mentős kicipeli.)
(A színpad egy pár másodpercre elsötétül. Még mindig ugyanaz a jelenet, csak pár órával később. Tom és Di ülnek a díványon.)
TOM: Én ezt nem hiszem el.
DI: Én sem. (Meredten bámulnak maguk elé.) Mi a fene egyáltalán az a Brucellózis?
TOM: Az orvosok szerint egy baktériumos fertőzés.
DI: De hogy a fenébe kapta el?
TOM: Nem tudom. (értetlenül bámul maga elé) Talán az antibiotikumoktól, amivel az agyhártyagyulladását kezelték.
DI: Ez hülyeség! Az antibiotikumok nem okoznak fertőzést. A céljuk épp a gyógyítás.
TOM: Akkor valamit elrontottak! Előre tudta! Megmondta, hogy nem lehet semmit sem azokra a kontár orvosokra bízni! (Felugrik, dühös. Di feláll, nyugtatni próbálja. Megfogja Tom kezét.)
DI: Nyugodj meg! Az most nem segít, ha idegeskedsz.
TOM: Ugyan mit számít az már!? (szünet) Beperelem őket! Beperelem ezt az egész rohadt kócerájt!
DI: De mit érnél el vele? Őt már nem hozhatod vissza. (szünet, halkan) Ő is azt akarná, hogy megnyugodj.
TOM: (dühösen) Te nekem ne mondd meg, hogy ő mit akarna! Én sem tudom, hogy mit akarna. Egyedül ő tudná. (halkan) Vagy talán ő sem. (gondolkodik) Ez nem igazság! Épp most készülök eltemetni az anyám.
DI: (szomorúan) A sors néha váratlan fordulatokkal lep meg minket.
TOM: (dühösen. Kitépi a kezét Di szorításából.) Oh, hagyj ezzel a baromsággal!
DI: Ez nem baromság! Minden okkal történik az életben. Semmi sem véletlen.
TOM: (dühös) Én ezt nem hallgatom tovább! (kiviharzik a színpadról.)
(Di elkeseredetten rogy le a díványra.)
(Fény le)

HATODIK JELENET

Di és Tom mozgolódnak a színpadon. Sötét van. A fény lassan feljön. Di leül egy székre. Előtte egy asztal. Az asztallal szemben, a széktől balra egy dívány van. Ismerős környezet. Emma lakása. Tom a díványra ül. Az urnát az asztalra teszi. Meredten bámulja.
DI: Nehéz elhinni, hogy még a szülei sem jöttek el.
TOM: Holnap jönnek haza.
DI: Igazán előbb is hazautazhattak volna.
TOM: Elindultak, ahogy meghallották a hírt, de csak ma este jön haza a csoport. Allan is jönni fog. Jenny meg… nos, ő ott volt.
DI: Az apja elég elkeseredett volt, ahogy megtudta, hogy nem “igazi” temetés lesz. Szerinte a hamvasztás bűn. (Tom a kezeibe temeti az arcát.) Jól vagy?
TOM: Pocsékul.
DI: Kivizsgáltattad magad?
TOM: Nem. De ismerem a tüneteket: fejfájás, hidegrázás, émelygés, hányás, aluszékonyság, eszméletvesztés. (szünet) És még nem foltos a bőröm se.
DI: De jobb megelőzni a bajt.
TOM: A lappangási idő három-négy nap. Az egész pedig több, mint egy hete kezdődött.
DI: Olyan rég?
TOM: Életem leggyorsabb hete volt.
DI: Minden olyan villámgyorsan történt. (Szünet. Csendesen bámulnak az urnára.) Nem tudom, hogy tudtad-e, de sokat írt.
TOM: (érdeklődve) Igen?
DI: Abba fojtotta a bánatát. (szünet) Szerintem. (szomorúan néz) Tudod, én mindig a saját problémáimmal traktáltam őt, de ő soha, vagy legalábbis csak nagyon ritkán beszélt magáról. Inkább írt. (szünet) Nem is akárhogy. Az utóbbi időkben csak rólad. (Tom szomorúan néz.) Ki akarta adatni a verseit. De most már nem tartom nagyon jó ötletnek a dolgot.
TOM: Miért nem?
DI: Ne érts félre, gyönyörű alkotások, de a legtöbb nagyon… személyes. Nem tudom, mennyire szeretnéd viszontlátni egy neked írt verset valamilyen könyvesboltban...
TOM: Mindig kereste, hogy mihez van igazán tehetsége. Úgy gondolta, hogy a tanári munka elvesztegetett idő és tehetség volt csupán. Ha a versei valóban olyan jók, hadd mutassuk meg az embereknek, hogy milyen értékes ember is volt ő. Milyen érzékeny és szenvedélyes…(elcsuklik a hangja)
(Di hangtalanul figyeli, ahogy a férfi megpróbál uralkodni az érzésein.)
DI: El akarod olvasni őket?
TOM: (szünet. Zavartan bámul a nőre.) Nem tudom. (szünet) Így is annyira nehéz.
DI: Tudom, hogy ez egy hatalmas veszteség, főleg neked. (Tom felnéz) Feltehetek egy személyes kérdést? (Tom lassan bólint.) Nem akarok tolakodó lenni, tényleg. De miért szerettél bele? Hogyan? Miért?
TOM: (zavartan néz) Miért kérdezed?
DI: (megrázza a fejét, elpirul) Csak érdekel. Biztos neked is van rá valami történeted…
TOM: Nem tudom. Csak úgy. Egyik pillanatról a másikra történt. Nem is emlékszem, mikor, vagy hogy mi volt az előtt, hogy nem szerettem volna.
DI: De akkor, mikor elment Angliába, vagy még előbb?
TOM: (elgondolkodik) Azt hiszem, sokkal előbb. (Di megkönnyebbülten felsóhajt: „Nem a kötés hatása”- gondolja.) Azt hiszem, mindig is éreztem valamit iránta, de gondolni sem mertem volna arra, hogy valamilyen kapcsolatot alakítsak ki vele. Akkor. Így megpróbáltam ezeket az érzéseket és gondolatokat elfojtani magamban.
DI: De ugye tudod, hogy mindaz, amit mondott, nem igaz? (Tom nem érti.) Úgy értem, logikátlan. Azzal próbálta magát hitegetni, hogy csakis miattad lett történelem tanár. Hogy nem tudja, hogy ki is ő.
TOM: (szomorúan) Igen.
DI: De gondolj bele! Ennek semmi értelme. Ti a történelemtanszéken találkoztatok. Valamiért már elment oda. Lehet, hogy mikor megismert, még erősebb vágyat érzett a történelemoktatás iránt, de mégis, miért ment a tanszékre? (Tom vállat von.) Mert ezt akarta csinálni. Csakhogy annyira megfeledkezett már minderről… már csak arra emlékezett, hogy mi volt akkor, mikor téged megismert. Semmit nem változott. Középiskolás kora óta ismerem. Ne engedd, hogy emésszen a gondolat, hogy nem engedted őt megvalósulni! (szünet) Talán később rájött, hogy mégsem való neki a történelem. Ezért kezdett el írni. De ha elnyomtad volna, ahogy ő gondolta, akkor soha nem kezdett volna el írni…
(Tom elgondolkodva ül.)
TOM: Mégis szeretném elolvasni azokat a verseket.
DI: Máris idehozom őket. (Feláll és elmegy.)
(A színpad jobboldalán felbukkan Emma. Valószínűleg nem testi valójában van ott. A nézőkön kívül senki nem érzékeli a jelenlétét. Lassan a díványhoz indul, az asztalnál azonban megtorpan. Az urnát bámulja, majd Tomra néz. Lassan közelebb lép, és leül mellé. Tom keze az ölében nyugszik. Emma Tom kezére helyezi a sajátját. A férfi nem érzi. Nyugodtan ül tovább. Megérkezik Di a könyvvel. Egy nagy, bőrkötésű könyvvel, Tom átveszi. Di visszaül a székre. Emma keze Tom combját simogatja. Közben ő is a lapokat nézi, melyeket Tom érdeklődve forgat. Emma megállít egy lapot. Tom a lapon lévő verseket kezdi halkan olvasni. Majd Di-re néz.)
TOM: Ez hozzám szól.
DI: A vége felé már szinte csak rólad és neked ír.
TOM: (olvas) „Rólad szól minden álmom
S mi történt, egy cseppet sem bánom,
S mikor úgy tűnt, kialudt a fáklya,
Te kérdés nélkül lobbantottál lángra.”
(Tom meghatva ül a könyv fölött. Emma érdeklődő tekintettel figyeli őt. Di letöröl egy könnycseppet az arcáról.) Vajon kiadnák a verseskötetét?
DI: Minden bizonnyal. (Di szótlanul nézi Tomot, majd) Tudod, legalább volt értelme az egésznek.
TOM: Hogy érted?
DI: Hány ember vágyik arra, hogy úgy haljon meg, hogy előtte biztosan tudja, megtalálta a boldogságot, a szerelmet, az igaz szerelmet, amit csak nagyon kevesen találnak meg? (Emma Di-re néz. Tom szótlanul figyel.) Te ott voltál neki. Ha egy röpke pillanatra is, de mindezt megismerhette. Érezte, hogy minden, amit az ember csak kívánhat magának, ott van, és részese lehet az egésznek. Érezte, hogy nyugodtan meghalhat.
TOM: Csak huszonöt éves volt, az ég szerelmére!
DI: Tudom!… de nem figyelsz! Mások lehetnek akár nyolcvan évesek, mégis… anélkül távoznak az élők soraiból, hogy tudnák, milyen az, ha valakit ennyire szeretsz, és milyen, ha téged ennyire szeretnek. Csak téged. És senki mást.
TOM: Értem, amit mondasz. (Mondja halkan. Emma meghatva bámul Di-re. Még soha nem hallotta őt ennyire a szívéből beszélni.) Csak nehéz elfogadni. Ez minden. (Tom tovább lapozgat a könyvben.) Ez itt nincs befejezve.
DI: (közelebb hajol) Igen. Azt még a kórházban kezdte el írni. Nem volt ideje befejezni.
(Tom beleolvas.)
TOM: Kíváncsi lennék, hogy fejezné be.
DI: (az urnára néz) Tudod, szerintem, el kellene engednünk. (Tom felnéz) Ez az urna olyan lehet, mint egy börtön. Szét kellene szórnunk a hamvait. (szünet) A tengerben. Talán. (szünet) Imádta a tengert.
TOM: Igen?
DI: Mondhatni, ott nőtt fel.
(Tom lassan bólint. Összecsukja a könyvet, és az asztalra helyezi. Lassan feláll.)
TOM: Elengedjük.
DI: (feláll) Csak egyetlen pillanatot még. (Emma feláll. Di-hez megy, és megöleli. A nő nem viszonozza, hiszen nem érzi az érintését. Emma, aki soha nem ölelkezik, most nehézkesen szakad el Di-től. Aztán Tomhoz megy, végigsimítja a karját, és egy csókot lehel az arcára. Di és Tom egymásra néznek. Olvasnak egymás gondolataiban. Majd Tom felemeli az urnát, és elindul. Di követi őt. Emma még egy pillanatig ott áll az asztal előtt. Kinyitja a könyvet, előveszi a könyv rejtett zsebéből a tollát, és néhány szót ír az üres lapra. A háttérben Jose Feliciano „Light my fire” című dala szól halkan. Emma elégedetten leteszi a tollat, a könyvet nyitva hagyja, és lassan elindul ki. A zene egyre erősödik. Mikor Emma eltűnik a színpadról, az elsötétül, egyedül egy fehér, lassan lefelé ereszkedő tábla kap fényt, amin pirossal ez olvasható:
„A tenger hullámai ringatták testét,
Akik szerették, megsiratták az estét.
Aznap békében távozott a világból,
A nő, kit ma mindenki hiányol.

Emma Rise (1979-2004)”

A zene hangos.
Fény le.
Vége a darabnak.)